Éjszaka a gyermek

Éjjel öregednek a fák,
amikor hallani a gyermekkor
jaját. Hallani, amint
vetkőztetik a lágerben a rabokat,
Rómába viszik egyiket-másikat,
és fejük helyére akasztják a glóriát.

Fényben érkezik a tél is ide,
hideget költ,
mintha csak madár volna.
Az éjszakai halálban nem látszik,
hol lakott a lélek és hova
a sietség.
Mintha csak takarót húzna magára,
hogy többé már ne fázzék.

(In: Vigilia, 2016/1. 26–27.)

KÜLÖN

Takard be, anyám,
takard be köntösöddel a
téli hold hidegét,
hogy ne fázzon jéggé dermedt
fiad: a messziség.
Bontsd ki tenyered,
olvasd a holnapot; ne hallgasd
sírásod tovább. A csend, a csend
többet ád
és vesz. Mindennap többedszer
halunk, hiába állunk igazunk
mellett, kimérik ránk is a Jób-sorsot,
és nem lesz tovább,
aláhull a Harmadnap,
külön vérrel, külön itatnak