Fodor Nagy Éva önéletrajzi könyvéről

Fényképek: ablakok a múltra*:   Régi, olykor már megsárgult fényképeket nézegetni, úgylehet, hathatósabb módja a múlt felidézésének, mint ha az egykori 16 mm-es családi filmfelvevőgépekkel, a nyolcvanas-kilenvcenes évek videofelvevőivel, vagy a mára mindenki számára elérhető digitális kütyűkkel készített mozgóképeket nézi meg az emlékezni vágyó.

A film ugyan több részletét rögzíti a múltnak, mint a fénykép, hozzá még a felvett személyek mozgását is visszaadja, de épp ezért nyomatékosan csak egy bizonyos konkrét, régen történt eseményre irányítja a néző figyelmét. A fotográfiák viszont az emlékező számára csak kiindulópontok, mintegy kulcsként szolgálnak, hogy saját emlékei, tapasztalatai és benyomásai alapján fel tudja idézni a benne élő múltat, ami mindig gazdagabb, részletesebb, s főként személyesebb bármely filmnél.
Fodor Nagy Éva is a családi fényképalbumot hívta segítségül az emlékezéshez. Könyvét* kézbevéve az olvasó ott találja magát a múlt század első felének Zsíl-völgyében, a bányavidéken, megfordul a szebeni Orsolya-, majd később a Ferenc-rendiek lánynevelő intézetében, megtud egyet-mást az elmúlt hatvan-hetven év Kolozsvárjáról. Településmonográfiáknál, évkönyveknél, történelem könyveknél érdekesebb olyan valakinek a szemével nézni vissza a múltba, aki meg is élte azt, amiről ír, úgy menni vissza egy letűnt világba, hogy közben feltárul az emlékező belső világa is. Mások számára is érzékletesen és átélhetően jeleníteni meg a személyes múltat, már-már varázslat, tehát irodalom.
Erdélyre mindig is a nemzetiségi sokszínűség volt jellemző, ami különösen koncentráltan jelent meg bányavidékeken. Egy-egy jelentősebb bányakitermelés, a jó kereset lehetősége a legkülönfélébb nemzetiségek képviselőit vonzotta magához a társadalom minden rétegéből. Gazdag vállalkozók és magas beosztású hivatalnokok, jól képzett szakemberek és egyszerű kétkezi munkások, gyökértelen földönfutók és mindenre kész szerencselovagok egyaránt fellelhetők voltak és színesítették a nagyobb bányavárosok couleur locale-ját. Ehhez járult még a környék földműveseinek, állattenyésztőinek a forgataga, akik a bányásztelepülések piacaira, vásáraira hordták be rendszeresen a portékáikat. Én is ebből a könyvből tudtam meg, hogy kik is azok a momârlanok. Úgylehet, többek között az embertípusok sokfélesége, a népviseletek színes kavalkádja is hozzájárult ahhoz, hogy a XIX. század végén épp Nagybányán működött a híres festőiskola. És lehetséges, hogy Petrozsénynek, meg úgy általában a Zsíl-völgyének változatos ember-mozaikja is közrejátszott abba (a környező havasi tájak ámulatos szépsége mellett, amit fiatalon turistaként a szerző is gyakran megcsodált), hogy Fodor Nagy Éva festőművész lett. Legalábbis saját bevallása szerint már zsenge korától előszeretettel rajzolta, festette a már fent említett momârlanokat.  
Az eltérő nyelvű, különböző kultúrájú bányavidéki lakosok között természetes dolog volt a keveredés. A szerző is francia, német és székely nagyszülőket tudhat felmenői között. A származás egy bányavárosban sosem számított igazán, annál inkább a szakértelem. Aki értette a dolgát és szorgalmas volt, az megtalálhatta a számítását. Mintha kis Amerikák lettek volna ezek az erdélyi nagy bányavidékek. Annak minden előnyével és hátrányával együtt.
A felidézett emlékeken keresztül az olvasó is betekintést nyer egy olyan közép- vagy nagypolgári világba, amely mára rég a múltba süllyedt. Egyfajta palackposta is ez a könyv, amelynek lapjain újra megelevenednek és szólnak az egykori ismerősök, hozzátartozók. Egy olyan korról van szó, amikor a szebeni Ferenc-rendi Nővérek lánynevelő intézetében a növendék lányok úgy fordították az egyensapkájukon díszelgő három betűt (ISF – Szent Ferenc Intézet), hogy „Isten segíts férjhez menni”. 
Közben végbementek, megtörténtek a XX. század közismert borzalmai és gonoszságai. A második nagy háború és a rendszerváltás. Bármennyit írtak is már róluk, minden egyes visszaemlékező újabb és újabb adalékokat tud hozzátenni ezekhez, olyan perspektívából, ami egyszeri és megismételhetetlen, mert csakis az övé. Fodor Nagy Éva visszafogottan és mégis nagy empátiával ír a szüleit sújtó megpróbáltatásokról, nyoma sincs benne gyűlöletnek senki iránt. Történtek azért jó dolgok is vele, megismerkedése férjével, az ismert íróval, Fodor Sándorral, gyerekeik, unokáik születése, harmonikus házaséletük, sikeres tárlatok, távoli utazások. Az erdélyi létforma a tapasztalatok szerint a folytonosan ismétlődő újrakezdésről is szól.
Bár a könyv témája a múltbanézés, a szerző nem ragad le a múltban. Visszaemlékezései vége felé azt írja: „Úgy tartják, hogy nem szabad visszanézni arra, ami elmúlt, a jövőt sem kell kémlelni, de tudatosan meg kell élni a jelen minden napját, azaz minden mai napot”. 


*Fodor Nagy Éva: Időutazás képekben. Csíkszereda, 2013, Pro-Print Könyvkiadó