Borsodi L. László prózavers-kötetéről

Borsodi L. László ötödik verseskötete rendhagyó, különös könyv. Hangulatában és nyelvezetében egyaránt. Megkockáztatom és eljátszom a gondolattal: ha Beckett Godot-ra várva Vladimirja azt vette volna a fejébe, hogy a lírához nyúlva adjon számot érzéseiről, személyekhez és a világ dolgaihoz fűződő viszonyáról, akkor az általa megfogalmazott gondolatok, valamint a megfogalmazás módja is körülbelül úgy mutatna, mint Borsodinak e kötetben szereplő prózaversei.

Mintha valamiféle lírai naplórészletek lennének ezek a versek, csak hiányoznak a dátumok és helyszínek megnevezései, mert hogy az már nem is fontos. Vagy nem az a fontos. Mint aki már túl van mindenen, és inkább csak azon igyekszik, hogy lelkiismeretesen számba vegye a történteket (de főszereplőként és ugyanakkor kívülálló szemlélőként az éppen megtörténőket is!), és minél pontosabban adjon számot róluk. („Papírszeletekre mentem belőled, mi menthető még.” – Jutalom) Hogy legalább gondolatban rendbe tegye az élet hordalékait. Esetleg az apróbb dolgokat ténylegesen is elrendezze. Mert azokat még lehet. („A törülközőt a helyére teszem. Helyére teszem a fésűt, a borotvát, az arckrémet – hétköznapjaim megannyi kényszerű kegytárgyát.” – Profán) Mert ahogy Beckett Vladimirja mondja: „Az apró dolgokban kerülni kell a hanyagságot.”  
A rendre, vagy pontosabban a Rendre való törekvés fellelhető a kötet szerkezetében is. A bűvös vagy szent (felfogás meg hit kérdése, ki hogyan nevezi) hetes szám jegyében a könyv versei hét ciklusra tagolódnak, és mindenik ciklus hét szöveget tartalmaz. Mindezekhez előhangként még egy külön vers is járul, összességében kiadván így az ötvenes számot, talán azoknak, akik a kerek számok bűvöletében élnek. Így viszont érzésem szerint némi irónia is vegyül a rendkeresés/rendcsinálás aktusába: vagy a mitikus hetes szám mentén, vagy pedig a racionálisabb kerek számoknak megfelelően képzelhető el a Rend, a kettő együtt nem megy, megkérdőjelezik egymást. Vagy mégsem? Lehet, hogy valahol épp ebben rejtőzik kajánul a világ Rendjének nagy titka?
Szerkezetén túl is gondolkodásra serkentő Borsodi könyve. Azzal együtt vagy azon túl, hogy a versek erős hangulati töltetet is közvetítenek, kifejezetten intellektuális líráról van szó. Nagy nyelvi fegyelemmel műveli ezt a szerző, már-már minimalista kimértséggel. Minden szónak pontos helye van, amikor a szórend játékos felcserélése is nüansznyinak tűnő, ám mégis lényeges különbségek tettenérését eredményezi. („Biztos nevetnél ezen, mert nem értenéd.” „Ezt most megint nevetnéd, de biztos nem, ha értenéd.” – Tétova) Bár a prózavers elég nagy szabadságot, akár némi terjengősséget is engedélyez a szerzőnek, Borsodi nem enged a kísértésnek, szövegei nagyon összeszedettek, néhol szinte haiku-, pontosabban haibun-szerűen tömörek, gyakran használ tőmondatokat is. És mégis (vagy épp ezért) így sikeresebben tudja megragadni a dolgokat, mintha túláradóan részletezné őket. De a tömörség ezeknél a prózaverseknél nem jelent valamiféle száraz, vérszegény szöveget, amikor és ahol szükségeltetik, a szerzőből előbújik a vérbeli poéta, és ez gyönyörű költői képeket eredményez. („Fésülködik a mező, borzongnak a dombok. Szél fúj. Hideg esőt szimatolnak kutyáim, az évek.” – Kutyák) 
Abban a világban, amelyet ezek a versek közvetítenek, valami véget ért, vagy elveszett, vagy szétesett. A dolgokból ez-az még megmaradt, mint árvíz után a hordalék, lehet bóklászni közöttük, felvenni, megnézni majd újra földre ejteni őket. Emlék vagy néha már csak csak érzés szilánkokat idéznek. Mintha Arkagyij és Borisz Sztrugackij híres regényében, a Piknik a senkiföldjén (más címén: Piknik az árokparton) különös Zónájában járnánk, ahol bár néha 


ismerősek a tárgyak, a dolgok, de már semmi sem egészen az, aminek látszik, valahogy már 
embertelenné vált minden. 
Ugyanígy a gesztusok is: még tudható, hogy mire valók, de többnyire már belső tartalom nélkül teszik meg őket. Mint amikor még jár az óra, a mutatók még köröznek, de az óralap az időt jelentő számokkal és vonalakkal már odalett valahova. És ami a legrosszabb: „...kiáltani nem lehet, összegezni sem. Kérdések kizárva. Kétségbeesni nem férfias, nem nőies.” – A féltve őrzött. Valahogy megkövültek a dolgok, a lelkek. És szertegurultak egymástól. A kavicsok, kövek és kőangyalok visszatérő motívumai a könyvnek. („Kavicsok vagyunk, kavicsokká gömbölyültünk. Lélegzetvétel nélkül tűrjük, hogy mindenünket víz áztassa következmények nélkül. Sima felületünkkel meg-megérintjük egymást, ide-oda mozgat az áradás, a sodrás.” – Kavicsok álma; „A kőangyalok nézése nem szelídül magyarázattá, a kimondásnak ellenáll...” – Búcsú a kőangyaloktól.) Elidegenedett, közömbös, furcsa világ ez, amit csak fokoz, hogy az emlékezetben még él egy másik, meghittebb, élhetőbb élet lehetőségének emléke, vagy talán csak vágya: „Tárgyak magánya között kell élnem, halnom. Valaha nem ezt választottam” – Kiút. Sajnos mindannyiunk számára ismerős kicsit ez a világ, ez a helyzet, úgy gondolom, az emberi kapcsolatok kiürülése, gyakran formálissá válása többé-kevésbé mindenkit megérintett már.
Minden versben találtam számomra különösen emlékezetes sorokat. (Mi más lehetne a jó írás ismérve, mint az, hogy emlékezetes?) Gondosan be is jelöltem őket filctollal. Ismét játsztam a gondolattal: ezeket egymás után írva létrehozható lenne a kötet végén egy nagy záróvers (akár a kerek ötvenes szám róvására is). Mint szonettkoszorú végén a mesterszonett. De nyilván, ez csak kósza ötlet volt, gyorsan visszaléptem. Úgy készek ezek a versek, úgy hiteles lenyomatai egy lélek hegy- és vízrajzának, ahogy szerzőjük megírta. Meg különben is: „...ne gondold tovább a kimondhatatlan kuszaságokat.” ─ Visszalépés. 
Szerzőjüknek emlékezetesen sikerült kimondani a kimondhatatlant. 


*Borsodi L. László: Feljegyzések a földről. Csíkszereda, 2012, Pallas-Akadémia Könyvkiadó