Print this page

Olvasónapló Hatházi Danilójáról

Ugyanazok a szavak - más sorrendben
„Ó, Uram, csak ki ne essek a szerepemből!”

Úgy volt, nyilván úgy volt, hogy találkoztam Danilóval. De hogy mi volt előtte, mi volt utána, a fene tudja. Hogy hol volt az elmúlt kilenc évben, és hol voltam én, nem tudom. Meglehet, nemcsak ő rövidlátó, én is az lettem. Ez lehet a magyarázat, ha ez egyáltalán az. Tudtunk egymásról, ha ez vigasz. A lényeg azonban – ha egyáltalán lényeges –, hogy kétségbeesetten próbálom megérteni Danilót. Ez szükségszerű így negyvenfelé, ha Ő a műértő halál.

Az önmegértés, az önreflexió, hangoztatom, de Daniló kiröhög, és Daniló sír, mert már annyira ismer, hogy tudja, csak arra tudok gondolni, hogy meg kéne végre tisztítani ezt a tükröt, s hogy a tükör is és a tükör által homályosan is csak plágium, mert ez a legtöbb, ami kitelhet tőle. Marad tehát egyrészt a pontosság, másrészt hagyom a francba a végkövetkeztetést. Így leszek egy és egyedül Danilóval, Daniló nélkül, és így van, ha van tovább, bár a kettő külön és együtt sem bizonyosság, mert Daniló ült, és nézte a megjelölt papirost, majd a maradék sorközöket is írás nélkül húzta át zölddel.
Ezen a ponton összezavarodom, mint Daniló a különféle kulcsokkal, lélegzetvisszafojtva kaput nyitok, azt hiszem, már otthon vagyok, mint Daniló, írok, mint Daniló, azt hiszem, azt írom: Daniló. Daniló nem tud mit kezdeni a felsőbbrendű valósággal, mert mint mondja, nincs mivel vitába szállni, egyszerűen letaglóz, hát verseket ír, évezredeket fiatalodik, Daniló engem ír. És ez olyan csodálatos, nem?
A verse kimond(ja), és Minő gyarapodás a valami peremén, bár ezt sem szó szerint idézem, de ez Danilót nem zavarja, mert tudja, az idézés és idézettség határtalanja a végtelen, őt pedig mindig is a tökéletesség foglalkoztatta, vagy Csak jár a pofám, így mondta(m) végül. Ez azonban a relativitásnak az a végső pontja, ahol kijelenthető lenne: minden megvan, és nincs meg semmi, de még nem tudjuk egymást abbahagyni, a kimondott szón már nem tudunk változtatni, s bár Túlzás, hogy élünk, nem tudunk nem lenni, mert bár nincs köztünk élettársi viszony, gondolunk egymásra, s ha nem gondolunk egymásra, akkor meg éppen ebben a nem-gondolásban létezünk. Daniló hagyomány, és/vagy a hagyomány nemje, megkerülhetetlen, mint én neki, még akkor is, ha – mondjuk egy reggel – azt vettem észre, hogy Danilónak nincs lába. Majd a törzse is eltűnt, lebegett a levegőben, és egyetlen csepp vér nélkül írta magát. Kiírta a testét, a fejét, először a jobb, majd a bal kezét. De a ceruzája tovább siklott megállíthatatlanul. Én az enyémet alig bírtam vezetni. De letenni se tudtam.
És innen kezdődnek a bajok: a felismeréstől, hogy ami íródik, az metafora (diagnosztizálta az orvos). A metafora mindennek az oka, hogy agonizáló létünk (állítólag) irodalom, s az írás halálos betegség, amelyben nincs amit kezdeni a szavak és mondatfoszlányok áttéteivel, a mások szavaival. Újrarendezésük nem alternatíva, az általam megírt Daniló és a Daniló által megírt énem öncélú művészkedés, az írás önfelszámolás (Daniló írt, és írt, és írt, és írt. Betűnként fogytak sejtjei…) – nem a személyességé, hanem az egyes szám első személyé és a Daniló névé. Az írás (mint művelet) felszámolása szenvedés, az erről szóló írás (mint produktum) annak lenyomata: Daniló nézte az írást. Elegem van már belőle – gondolta. Ezért nekilátott eltüntetni a szavakat. Hátulról kezdte, az utolsó betűtől, és hangonként nyelte az egészet. Érezte, amint gyomrában megkeményednek az értelmetlen jelek, de tudta: ez egyszer valamelyiknek veszni kell, de nem megy: a szöveg emésztetlen marad, sugárban ömlött ki belőle. Daniló nem válik önmagává, énemmé, és nem válik szabaddá, és én sem tudok megszabadulni tőle, én sem leszek sem önmagammá, sem Daniló nem leszek. Így élünk túl együtt egyedül, mert ebben nincsen szentség, mert tudom, Daniló jó, igaz, azt is, hogy ez csak értelmezés, „nézőpont kérdése”, hogy végső soron: Daniló a nemlétem, aki egyszerre tud(ott) mindenütt lenni. Daniló az én vagyok, Daniló az én vagyok az írás. Most akkor mi van? Semmi. Ez a harmadnap olyan, mint a mosogatás.


Hatházi András: Daniló. Nagyon rövid próza, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány