Muszka Sándor Sanyi bájáról

A székely Háry János „felálló nyeletlenkedései”*

„Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát. Rossz közérzet, zaklatott idegállapot nem akadály. Olvashatjuk őket ülve és állva, szélben és esőben vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. A legtöbbje járkálás közben is élvezhető!” – áll Örkény István Használati utasításában. Muszka Sándor Sanyi bá című könyvének alcíme – Székely egypercesek – megidézi ugyan a műfajteremtő nagy elődnek az egyperces novelláról vallott, főként a terjedelem és a cím szerepével kapcsolatban kifejtett ars poetikáját, csakhogy a székely jelző, valamint az egyperces novella helyett álló egypercesek megnevezés át is értelmezi Örkény műfaji paramétereit.

Muszka jobban sikerült darabjaiban ugyanis – legalábbis első olvasatra – főként a szójátékokban, valamint a helyzetkomikum különféle megnyilvánulásaiban megmutatkozó székely(es) észjárás olyan röhögőgörcsöt okoz, hogy elfő a lágy tojás, a hívott szám, ha elérhetővé válik, nem tudunk beleszólni a telefonba, és bár rossz közérzetünk, zaklatott idegállapotunk kisimul, sem ülve, sem állva nem tudjuk olvasni ezeket az egyperceseket (túlzsúfolt autóbuszról szó sem lehet), kizárólag négyrét görnyedve, szintén a röhögéstől, és társaságban. Egyedül olvasni Sanyi bá nagyotmondásait azért kockázatos, mert ha az olvasó egyedül röhög, felmerülhet a kívülállóban annak a lehetősége, hogy nevezett olvasóval valami nincs rendben, és könnyen megtörténhet, hogy a csillapíthatatlan nevetés áldozatává esett nagyérdemű sárgaházban találja magát, ahol az orvossal röhögnek tovább, aki éppen most tette fel a könyvhöz járó CD-t, hogy meghallgassa, mit is mond az élet dolgairól Sanyi bá, Sanyika, Hegyes Sándor vagy éppen Vazulka a szerző, Muszka Sándor hangján. (Csupa Sándorok, micsoda véletlen!) Így válik az olvasói, a Csillag István kiváló illusztrációinak köszönhető nézői és a hallgatói tapasztalat olyan befogadói élménnyé, amely – ha csupán a szórakozást keressük benne – gyógyít, felüdít, és az ahogy mondja kárpótol mindazért a traumáért, amiről beszél.
Sanyi bá ugyanis (a továbbiakban nevezzük csak így), ha máshoz nem is ért, de beszélni tud: mond, mesél, nagyotmond, mint Háry János („A Hargitán akkora hó vót, hogy a varjak es csak guggolásba repültek, hogy a fejüket az égbe bele ne verjék” – Azt se mondták, heremagos kifli), véleményez, hozzászól, meg- és beszól, beleszól, értelmez, reflektál, poénkodik, aztán abbahagyja, de ígéri, hogy folytatni fogja. Emiatt a mondás, az élőbeszédszerűség és a szóbeszédnek, a pletykának, a hiábavaló beszédnek a szándékolt túlfuttatása miatt nevezhetők a szövegek egyperceseknek, és nem egyperces novelláknak. A vicc, a nagyotmondás, a túlzás, a (hol szándékolt, hol a szövegek intenzitását gyengítő) közhely élőszóban érvényesülő fordulatai, valamint a tájnyelvi és a kevertnyelvűségre utaló szavak fonetikus átírásai inkább kötik ugyanis Muszka címszereplőjének egyperces történeteit, monológjait, reflexióit a novella műfaji előzményének tekinthető szóbeli, anekdotikus elbeszélés és az oral history hagyományához, mint az írott novella műfajához. A Sanyi bá irodalom alatti, köznapi, triviális beszédében megképződő világértési, -értelmezési kísérlet ugyanis olyan, a személyes élettörténet látszatát keltő, valóban a különböző időkben (a háborúban, a kommunizmus idején, az 1990-es rendszerváltás után) élt Sanyi bák tapasztalatait összegző, a(z) (írásban) megalkotott szóbeliségben megszólaltatott narratívává válik, amely a köznapi, az irodalmiatlan beszédmód irodalmivá tételére tesz kísérletet. Nem ez az első könyv az erdélyi magyar irodalom történeténete utóbbi néhány évtizedében, amely ezt a poétikai törekvést viszi színre, elég ha csak a közelmúltra, az 1990-es évek Előretolt Helyőrségének induló költészeteire, főként Orbán János Dénes, Sántha Attila, részben Fekete Vince verseire vagy ugyancsak az Előretolt Helyőrségnek a transzszilván emelkedett költői beszédmódot dekonstruáló Farkas-Wellmann Endre és a költő Muszka Sándor lírájára gondolunk. S akkor még nem említettem Csender Leventének a Szűnőföldem című kötetét (Magyar Napló, Budapest, 2006), amelynek novelláiban, elbeszéléseiben ugyancsak a peremlétre szorult, az anyagilag lerobbant, erkölcsileg lezüllött vagy a jobb megélhetés reményében külföldön vendégmunkásként dolgozó s ezért hazátlanná váló erdélyi kisebbség hétköznapi életvilága szólal meg élőbeszédszerű, olykor szintén trágár nyelvezettel.
Míg azonban Csender műveiben a kisebbségi léttől elválaszthatatlan lefokozottság-tudat tragikumot teremt (akár Ferenczes István Szekler Songs című versében), addig Muszka könyvében Sanyi bá siralmas, változásra és változtatásra képtelen léthelyzetén ideig-óráig úgy emelkedik felül, hogy passzivitását látszataktivitásba fordítja át, vagyis hetykén beszél, nagyokat mond, és iszik. S mi, akik első, esetleg második olvasatra görcsbe rándulva röhögtünk, fokozatosan azt vesszük észre, hogy nevetésünk, kacagásunk, röhögésünk torz vigyorrá változik át. Úgy járunk, mint az a színházi közönség, amely először nézte meg Spiró György Csirkefej című drámáját, amelyben száznál többször hangzik el levegővétel helyett is a „B... meg!” létfenntartó igekötős ige: kezdetben kuncogást, nevetést, a fiatalok körében egyenesen élvezetet váltott ki, utóbb azonban nyomasztó, a drámában feltáruló anyagilag és erkölcsileg lezüllött világ, a benne megnyilatkozó alantas emberi magatartások tragikus-groteszk metaforájává vált. Sanyi bá szintén úgy nevet és nevettet, hogy a nyelvi és a helyzetkomikum változatossága ellenére megmutatkozik sorsában minden, ami alantas, ami e humort létrehívja, így téve – legalábbis számára – elviselhetővé, nem élhetővé, csupán túlélhetővé a létet.
 Sanyi bá mondásától elválaszthatatlan, lételeme, a székely álvirtuskodás, a cselekvésképtelenség metaforája az ivás szinte minden élethelyzetben. A legtöbb konfliktus is az iváshoz kapcsolódik. Emiatt rúgják ki a munkahelyről, és válik agresszívvá („met akármilyen világ vót, én reggel a kapun a fél pálinkát bévittem. Fel es hívatott egyszer az igazgató, aszongya: Sanyika, idefigyeljen, a hülyeségnek legyen vége. Mondom, kivel beszélsz, te taknyos? S azzal az asztalt reáborítottam. Aztán onnan átkerültem a sántierre.” – Ildikó), a szórakozás, a másokkal való találkozás elmaradhatatlan kelléke, a társalgási beszéd szövegszervező elve, refréne („Fizess még, jó-e, na, egy fél deci pálinkát!” – Sport), kizárólag a saját szemüvegen át történő szűklátókörű megértésnek és önértésnek a metaforája („Aszongya, né, koma, vótam bent a városba az orvosnál, s az aszonta, hogy le van gyengülve az ivórendszerem, s mocsok dolog, met látod-e, ma reggel es felkeltem, s egy fél pálinka nincs, amit megittam, s mán az ágyból felkelni nem tudok.” – Tisztelem, becsülöm), a bejárt életút értéktelensége humoros-önironikus tudomásul vételének torz lehetősége („Na s aztán az iskolát kijártam, s úszóbajnok nem lett belőlem, de sörivó versenyt annyit megnyertem vót, hogy azóta még a papnak es szerúszott köszönök.” – Iskoláskoromban), az a szokás, amelyet mindig az alkalom szül, vagy amelyért mindig más a hibás, tehát az önigazolás alkalma („Én már éppen azon vótam, hogy visszadőlök gondolkodni, amikor beállít a sógor, hogy hozott egy üveg pálinkát, és hogy mi most azt ketten igyuk meg. (...) Ezt csak azért mondtam el, hogy lássák mások is, hogy én hibás semmiben nem vagyok”. – Én hibás nem vagyok), az ok, amiért az „asszony” elhagyja („Jöttünk ki a bányából, ittuk a finom pálinkát, az asszony otthon bőgött, de én meg se basztam, ember, el is hagyott.” – Én itt magiknál többet nem dolgozok), a mindennapi munkától elválaszthatatlan szertartás („béhoztunk vagy öt ládenvágen szénát egy délelőtt, s a csűr megtelt. Na, mondom, megyek, egy jó hideg sert megiszok.” – Mind nálunk egy-egy bikaborjú). Végső soron ivás nélkül Sanyi bá számára elképzelhetetlen az élet.
Úgy tűnik, az ivás és a nagyotmondása egyszerre ok és okozat számára, abban az ördögi körben forog, mint A kis herceg részegese. Megmutatkozik ez általában a nőkhöz és konkrétan az „asszony”-hoz való ambivalens viszonyában. Kisebbrendűségi komplexusa van, mert Ildikó lenézi („Úgy tudják meg, hogy ő lenéz engem, lenéz, mert ő tanítónő, s én csak egy egyszerű munkásember vagyok.” – Ildikó), és az asszony folyton szekálja, igaz, legtöbbször azért, mert iszik vagy lusta: „Fut bé egy reggel az asszony, aszongya, keljél fel, ember, mert a kémény megomlott!” (Amerika) Úgy van az asszonnyal, mint az Ady-versek lírai énje Lédával („Örök lesz a mi nagy csatázásunk / S örök a nászunk.” – Örök harc és nász), csak ez a harc itt nem válik szenvedélyessé, tragikussá, hanem arra jó, hogy Sanyi bá humorizáljon, anekdotázzon, és legalább a szavak szintjén ő kerüljön ki győztesen, érzékeltetve egyúttal, hogy az ő szólamában a legintimebb kapcsolat sem szent, hanem szájhősködésének és triviális beszédének minden az áldozata lehet: „Én az ilyen meneteket nem szeretem, ember, igaz, hogy elváltam, de az asszonnyal még most es erőssen jól vagyok. A múlt héten es béjött hezzám, aszongya, Sanyika, adjál nekem ötven lejt, menjek bé a városba. Há, mondom, én adok, ha megmutatod a pinádat, na az asszony a szoknyáját fel, s nekem megmutatta, mondom, ez fájin, itt az ötven lej, igen ám, de aszongya, hogy aggyak még ötvenet, met ő a városból még haza es kell hogy jöjjön. Há, mondom, lelkem, akkor valakinek ott es feltétlenül mutasd meg, met én több pénzt nem adok.” (Hátha megyen hátrafelé) Egyébként Sanyi bá hímsoviniszta („csak egy kicsit ledőltem úgy reggeli után, vagyis ebéd előtt. Én ilyenkor gondolkodom, az asszony szerint persze csak bambulok, de hát ehhez a fehérnépek egyáltalán nem értnek, akinek van, az tudja.” – Én hibás nem vagyok), aki – akár azért, mert már ivott, vagy azért, mert még nem – mindenkinél mindent jobban tud, nemcsak a „fehérnépek”-nél, „fehérnépecskék”-nél, hanem a munkaadóinál is. 
Gyakran henceg múltbeli munkahelyeiről, ahonnan leggyakrabban az iváson kívül okoskodása miatt rúgták ki („elmentem sofernek, vittem az igazgatót Bukarestbe, előztem ezeket a nagy kamionokat. Aszongya az igazgató, Sanyika, eressze lassabban, met hátha jő szembe valami, há, mondom, de hátha nem jő, igazgató úr, s esment előztem, s az igazgató esment, hogy eressze lassabban, Sanyika, met hátha jő valami, s én, hogy de hátha nem jő igazgató úr. S ezt mind így Bukarestig s vissza. Másnap fel es hívatott az igazgató, s a munkakönyvem a kezembe adta, aszongya, nézze meg, Sanyika, valahol hátha kap munkahelyet.” – Én itt magiknál többet nem dolgozok), vagy azért, mert képtelen volt ellátni időleges feladatát: „S kimentünk Svájcba dolgozni, ember, hajtottuk ezeket a fájin német traktorokat. Egyszer az enyém megállott, s az istennek többet megindulni nem akart. Mondom, gyere koma, segítsél, mert én csak a romány gépekhez értek.” (Énekeltünk s ittuk a finom sört)
Igaz, Sanyi bának sem most, a mesélés idején, sem korábban, Sanyika korában nem volt szakmája. Mindent csinált, ami éppen került, de semmihez nem értett, és most sem ért igazán, nem is érdekelte és érdekli semmi, csak a pillanatnyi megélhetés, a túlélés. Képzettségének hiányából, műveletlenségéből következő alacsonyabb társadalmi státusát és ebből fakadó kiszolgáltatottságát az jelzi, hogy sokféle, egymástól távol eső munkaterületet kipróbált, de egyikben sem találta meg vagy nem is akarta megtalálni hivatását („egyszerű munkásember” – Ildikó; „én bokszoló vótam, ember, a németeknél bokszoltam” – Sport; „dolgoztam a kollektívbe”, „dolgoztam a sántieren” – Tisztelem, becsülöm; „Gyere le, ember, egyszer a szemétdombra, én vagyok a főnök” – Vazul; „Na aztán felvettek a gáterhez mint korpakihordót” – Laci bá az agyturkásznál; „Mondom es az asszonynak, én a mezőn többet nem dolgozok, s másnap béángázsáltam a bányába” – Én itt magiknál többet nem dolgozok stb.). Lehet azonban, hogy ezeknek a múltbeli időszakos, egymástól igen különböző munkáknak (túlzás lenne szakmájának nevezni bármelyiket is) és munkahelyi történéseknek az elbeszélésében nem a helyt nem találás a lényeges, hanem az, hogy a főszereplő nagyotmondásaival elkápráztassa hallgatóságát, hogy elmondhassa, miként járt túl más eszén, hetyke-(ál)bátor magatartásának és leleményességének, ügyeskedésének köszönhetően – ha elhisszük a székely Háry János utólagos, szubjektív elbeszéléseit – hogyan vált a mesebeli okos leányhoz hasonlóvá, azzal a különbséggel, hogy okoskodása (s ezt tudja Sanyi bá is) őt soha nem juttatta révbe. Ezért számára az anekdotikus, túlzásokkal teli elbeszélés, a nagyotmondás lehet sokkal inkább elégtétel, mint az, ami beszédének a tárgya, az olvasónak (jó esetben) az, hogy tudatában van: mindaz, amit mond és ahogyan mondja, önirónia és irónia, szarkazmus a javából.
Ugyancsak alulképzettségével, műveletlenségével, világról való tudásának korlátozott voltával függ össze, hogy Sanyi bá alulnézetből lát rá a világra, a reflexiókkal átszőtt történeteket tartalmazó szövegek a tanulatlan-kulturálatlan ember világértésének sajátos megnyilatkozásai. Ez a tényállás és ettől nem függetleníthető kiszolgáltatottságából fakadó dühe magyarázza a lenézettek önérzetével megszólaló, olykor (ön)ironikus, máskor szarkasztikus-blaszfémikus, trágár beszédmódot, okoskodó magatartást, amely egyrészt védekezés, túlélési stratégia mindazzal szemben, ami őt lenyomja, megalázza, illetve amely beszédmódról úgy véli, hogy őt az átlagos fölé emeli, s ami – olvasói szempontból – a kötet legbravúrosabb nagyotmondásaiban, szójátékaiban, helyzetkomikumra épülő csattanós történeteiben meg is valósul. Véleményem szerint mind a világ alulnézetből való szemlélése, mind a nagyotmondás és a helyzetkomikum, illetve az önértés iróniája nagyszerűen mutatkozik meg a könyv egyik leghatásosabb, legfeszesebbre formált darabjában, a Fehérnépecske bugyiharisnyába (Székely balett) című egypercesében, amelyben Sanyi bá és Árpi koma elvisznek Vásárhelyre „a piacra egy duba pityókát”, este pedig elmennek művelődni a színházba: „a firhangot elhúzták, s há látom, fut bé egy jóforma fehérnépecske bugyiharisnyába, s kering a színpadon, s rázza a kezeit s emelgeti a lábjait, mint a beteg tyúk. Ej, gondoltam magamban, irtó ügyes leányka, milyen kár érte, hogy ilyen beteg s sovány es erőssen, hogy a vider tejet a csarnokba elvinni nem tudná. De ezeket még végig se gondolhattam, met bérontott utána egy pasas es, s az es bugyiharisnyában vót, s a leánka derekát elkapta s a feje föli felemelte. Aztán visszaengedte egy kicsit, megszagolta s letette, met ejszen nem kellett neki.” A balett előadás légiességét azonban nemcsak az azzal kapcsolatos értetlenkedés és az értetlenkedés verbalizálása teszi vaskossá, hanem az önmagukon és egymáson is nevetni tudó székelyeknek az előadásban való aktív részvétele is: „egyszer aszongya a koma, ő ki kell lépjen, met erőssen kell hugyozzon, s aztán én meséljem el, hogy mi történt. Na de itt kezdődtek a bajok, met Árpi komám kiment, s bényitott ide es, oda es, de a budit nem találta, s aztán bényitott még egy helyre, s ott olyan erőssen égett a villany, hogy ő eleget jártatta a szemit, de semmit nem látott, csak egy asztalt s rajta egy vázát virággal. Erre ő odament, a virágot a vázából kihanyitotta, s a vázába beléhugyozott, s aztán azzal megtért, s jött vissza s ült le mellém. Visszajött, s aszongya, na mit vót, koma, há, mondom, ezek az énekelők éppen hogy a színpadról kimentek, béjöttél te, s a virágot a vázából kihanyitottad, s azzal beléhugyoztál, s jöttél vissza ide. Igen, de erre az emberek es kezdték a komát megismerni, s kezdtek münket kacagni, s szidni úgy, hogy a szégyen majd megölt.”
Úgy gondolom, hogy a fenti részlet utolsó mondatában Árpi komának a művészetet a vaskos-alantas életvilággal, a hétköznapit, a blaszfémikust a magasztossal összekapcsoló, előbbi által az utóbbit dekonstruáló s ezért a befogadókból kettős katarzist kiváltó alakítása Muszka Sándor Sanyi bá című kötete befogadásának metaforájaként is olvasható. Ha ebben a tekintetben szidásról nincs és szégyenkezésről nem is lehet szó, az első olvasat nyújtotta szórakozáson, nevetésen (és nem kinevetésen) túl – amely a könyv egyik legfőbb érdeme – nemcsak Sanyi bá szánalmas sorsa és tehetetlensége gondolkodtat el, nemcsak az általa állított görbe tükör késztet önkritikára, önvizsgálatra (ez is a kötet egyértelmű érdeme), hanem megszólalásmódja révén dilemmákat is felvet. Felveti a klasszikus kérdések jó részét: mi irodalom, és mi nem? Meddig irodalom az irodalom? Hol van, egyáltalán van-e határ irodalom és bulvár, irodalom és az Open Stage-féle (Ugye Magdi? típusú) performanszok, irodalom és a székelyes hangvételű rádióreklámok, irodalom és szórakoztatóipar, valamint az utca hangja között? Az, hogy ezeket a kérdéseket felveti, egyfelől felfogható a könyv erényének, mint ami rámutat a kultúra, a hagyomány különböző rétegei közötti érintkezésre, átjárhatóságra és azok viszonylagosságára, azt a relativizáló kultúra- és irodalomszemléletet artikulálva, amely a legkülönfélébb megszólalásmódokat legitimálja. (Muszka tudatosan vállalja fel ezt az átjárhatóságot és viszonylagosítást, amennyiben szövegei műfaját székely „felálló nyeletlenkedés”-nek, azaz stand-up comedy-nek nevezi.) Másfelől a konzervatív, a magaskultúrát a szubkultúrától elválasztó szemléletben a felvetett kérdések sokfélesége miatt és a kérdésekre adható válaszokban kérdőjeleződhet(ne) meg a könyv és hőse irodalmi identitásának autentikussága, létjogosultsága, főként ha arra (is) gondolunk, hogy Sanyi bá jó néhányszor – főként a Székelyföldön jól ismert – közhelyeket, poénokat süt el („míg a világ nem tarthat” – Amerika; „anyám egy hétig a teát es csak reszelve adta” – Iskoláskoromban; „a fehérnép becsületében, s a Dacia fékében megbízni nem lehet” – Lóvészen, ott, ahol a csűr a kutyához van kötve stb.), illetve ha meggondoljuk, hogy beszéde alapján székelységével, kényszerű kisebbségi létével ő is úgy járt, mint az a bor, amelyről ő maga azt állítja: „rosszabb vót, mint Trianon.” (Énekeltünk s ittuk a finom sört) Sanyi bá beszéde ugyanis nemcsak székely, nemcsak trágár, hanem sok kevertnyelvűségre utaló szót is használ. Míg ezek a szavak, mondatok („Felmentünk a kámerába, hát tiszta kolorba néztük a tomsidzserit.” – Ügyesen; „fussál szag le a primárhoz” – Tisztelem, becsülöm) egyfelől stilisztikailag és történelmileg hitelesítik Saniy bá Trianon óta eltelt időszakban megélt kisebbségi létének a negatív hatásait, másfelől – a székely nyelvjárási szóhasználattal együtt – újabb kérdést vetnek fel: ki érti Sanyi bá beszédét és problémáit a Székelyföldön kívül? A Fábry-show-ba meghívott szerző estje bizonyította: a magyarországi közönség nem, sőt a műsorvezető sem. Igaz, ez az ő bajuk. De elég-e, ha mi (csak) magunkat értjük, és magunkon nevetünk vagy háborodunk fel?
Egy biztos: Muszka Sándor Sanyi bája lefordíthatatlan, és ebben a vonatkozásban sorsa Tamási Ábelének sorsa lesz – székely (irodalmi) sors ez is. Olvassa hát a Sanyi bát az, aki érti, érteni véli; az olvassa, hallgassa, aki kényes ízlését félretéve tud nevetni önmagán, a világon; aki tud sírva vigadni, és nevetve sírni azon, hogy olyan a székely és világa, általában a világ, amilyen; aki nem tegnap gyónt, és nem szándékszik holnap gyónni, de az egyperceseket olvasva képes beismerni legalább önmagának, hogy néha – ha nem is állandóan, ha nem is hangosan-hetykén, csupán halkan, gondolatban – ő is olyan közönséges-trágár és ösztönszerű tud lenni, mint Sanyi bá, és aki képes/akar olyan friss, a világ dolgait ironikusan-humorosan szemlélő emberré válni, mint Sanyi bá.


Muszka Sándor: Sanyi bá. Székely egypercesek. Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013, Csillag István illusztrációival