Print this page

Molnár Vilmos novelláskötetéről

Valaki beleszemetelt a mesébe

Molnár Vilmos kötetének tizenhárom novellájában a humor a groteszkkel és az iróniával együtt összetett értékszerkezetű szövegvilágokat alkot. A címbeli Csík olyan hely, ahová nemcsak az ördög jön/megy (nézőpont kérdése) át Udvahelyről, hanem ahol mindenféle furcsa alak megfordul (Bereczki Paula, Béla, Bolond Lina, „nagyanyám”, Jurcsák, koalamackó stb.), és mindenféle szokatlan esemény megtörténhet.

Nem nagyon van kedve nevetni az embernek, ha például a kafkai helyzettel szembesül, hogy „Bereczki Paula háromnapos vízihullájának alakját felöltve megérkeztek a marslakók. (...) a Bereczki család sírja kettényílt, és némi ügyetlenkedő próbálkozás után kimászott belőle Paula.” (Bereczki Paula a marslakókkal) A groteszk-abszurd elsősorban azáltal jön létre, hogy az elbeszélő a rendkívülit a hétköznapi életvilágban fedezi fel, és erről a tapasztalatról az élőbeszéd természetességével szól. Ez pedig sajátos nézőpontot feltételez, és ez adja Molnár Vilmos prózájának lényegét: novelláiban nem a történet a lényeges, hanem a látásmód, amely elválaszthatatlan a mondás mikéntjétől, feltételezi a megformálás módját, tehát a cselekménybonyolítás, az elbeszélői nézőpont váltogatása, a mesélés tevékenysége, a szövegek önreflexív képessége vonja magára az olvasó figyelmét.
A Béla kézre kerítésében a variációra épülő mondatkezelés, a felsorolás, az ismétlés és a fokozás teremti meg mind az elbeszélői magatartást, amely szellemi izgalommal figyeli a hétköznapok jelentéktelennek tűnő történéseit, mind az elbeszélői nézőpontot, ahonnan az átlagos nevetségesnek tűnik, és az elmondás reflektáltsága révén válik jelentésessé: „De most szembe is jönnek. Egy pár rendőr. Többnyire úgy csinálják, hogy az egyik altiszt, a másik kiskatona. De ezek úgy csinálják, hogy mind a kettő altiszt. Egyenruhában, egyforma rangban, egyszerre lépnek. Erősen pár-rendőr ők ketten: ikrek. Tényleg azok, születésüktől fogva. Nem mintha másképp is azok lehetnének. Párabbak ők minden pár rendőrnél.” Az elbeszélő szólama szabad függő beszédben érvényesül. A szervek nézőpontjával való látszatazonosulás és a szándékoltan magyartalan szórend egyrészt a humor forrása, másrészt, ha allegorikusan olvassuk, és a kommunista állami szerveknek az emberekkel szemben tanúsított magatartására gondolunk, akkor – a blaszfémiába hajló szójátékkal együtt – groteszk értékszerkezetet teremt: „Az sem jó, ha túl vidorak a népek, mikor szerv van jelen. Ne mán legyen olyan kedélyes a nép. Az ilyesmitől talál az az érzése támadni a szervnek, hogy rajta vidulnak. Az ilyesmitől bizonytalanodik el a szerv, lesz oda a keménysége. Nem jó az, ha odalesz a szerv keménysége.”
Molnár Vilmos szövegvilága élőbeszédszerű. A helyszínek megnevezésén túl (Udvahely, ahol „az ördög mindig is otthon volt”, Csík, ahol „erősen figurás népek laknak”) a kötet címadó novellájában a nyelvjárási szavak hitelesítik, hogy az ördög valóban Csíkba érkezett: „Az ördög szívta a fogát, nem volt szokva, hogy dirigáljanak neki.”; „gondolta az ördög, netán valami facsaros csíki kecmec” stb. Ugyancsak az élőbeszédszerűséget erősíti a hasonlat. A második világháborút alulnézetből láttató Történet Bolond Lináról és a Vörös Hadseregről, a töltelékes kontyról meg nagyanyámról című novellában például az orosz katonákban megtestesülő győztes nagyhatalmat teszi nevetségessé, míg a másik oldalon a nagyanya oltalmát kereső szomszédság túlélése a tét, ezért a szituáció egyszerre nevetséges és megrendítő. A nagyanya által felkészített nagyapa, Ignác bá ugyanis díszes beszéd helyett csak egyetlen szót tud mondani a betörő orosz katonáknak: „Haraso”. Erre jegyzi meg ironikusan az elbeszélő: „A három orosz érdeklődéssel és türelemmel várta, mi lesz a folytatás, akár iskolai ünnepségen a megértő szülők, ha lámpalázas gyermekük nem tudja elkezdeni a szavalatot.” A Hagyma, avagy amikor nagyanyám varázslásra vetemedett című elbeszélésben a hasonlat a furfangjáról, találékonyságáról és életrevalóságáról híres mindenható nagyanyának a magyarázatában jelenik meg, aki a hatalmat megtestesítő Jurcsák elvtársnak a népi gyógyászat csúcsát jelentő hagymáról beszél: „S miről ismerni fel a medvehagymát? Színe, mint a vaddisznó májáé párosodás után, szaga, mint a hároméves szamárkanca lehelete. Üdeség és frissesség, nem egyéb!”
A költői képeken és retorikai alakzatokon alapuló mesei narrációban létrejövő világban bármi lehetséges: nemcsak a transzcendens és a hétköznapi realitás világa közötti átjárás, hanem a realitás világán belül is megtörténhet, hogy elakad az idő, mint az Öregapám csütörtökjében („Dél felé szokott elakadni az idő máskor is. Csütörtökönként főleg.”), aminek egyetlen ellenszere a figurázás, vagyis a mondás, az írás, az egyetlen esély, hogy rádöbbenjünk arra, ami a novellában összegződik: „Úgy kerek a világ, hogy híja van. Úgy kerek, hogy nem is látszik annak.” Így teremt Molnár Vilmos prózája a klasszikus mitikus történetek világegészre vonatkozó egységes magyarázatához képest olyan mítoszt a nagyanya alakja köré, hogy parodizálva a mitikus hagyományt, érzékelteti: a világ a maga hibáival együtt tökéletes, vagy egyszerűen olyan, amilyen, és ennek tudatában van „nagyanyám” is, aki azt tartja feladatának, hogy a mesebeli okos leányhoz hasonlóan furfangjával, bölcsességével és tekintélyével megoldja a problémákat, kijavítsa a hibákat. S ez az, amiért „nagyanyám” léte értelmet ad az írásnak, nem véletlen, hogy a róla szóló négy elbeszélés alkotja a kötet középső részét, ő áll Molnár Vilmos könyvének középpontjában. Ő a mindig cselekvő („Szeretett hozzámatatni a dolgokhoz, belepiszkálni az események menetébe.” – Történet Bolond Lináról…), nem csoda, hogy térdre kényszeríti a második világháború végén portyázó orosz katonákat, akik végül nem viszik el a Bolond Lina kontyába rejtett órát, vagy a hagymával kapcsolatos tudományának köszönhetően addig kúrálja a félelmetes kommunista Jurcsák elvtársat, amíg sarokba szorítja (Hagyma, avagy amikor nagyanyám…). Az elbeszélő úgy emeli mesei hőssé „nagyanyámat”, hogy az elért eredményt ironikus távolságtartással láttatja, szarkasztikusan érzékeltetve, hogy a politika az emberek társadalmi és egyéni bajaira nem tud, nem akar megnyugtató megoldást kínálni, és ezért a kritika nem csak a kommunizmust, hanem a mindenkori hatalmat illeti. Nem csoda, hogy a történetnek nincs megnyugtató végkifejlete, és ez az önreflexivitásnak köszönhetően a szövegformálásra is vonatkozik: „Csalódik, aki megnyugtató véget vár. Valami csavaros-cseles befejezést, amikor végleg helyére teszik Jurcsákot meg mindent.” Érthető tehát, hogy a továbbiakban is az egyetlen biztonság „nagyanyám” marad (Nagyanyám hokedlije, A falvédőn), és hogy ebből a biztonságérzetből egész irodalom nő ki: ő az ihlet, az írás értelme és célja, további mesék születésének kiindulópontja, amelyekben már az elbeszélő nem a nagyanyához való viszonyában határozza meg magát, hanem „felnőttebb”, talán személytelenebb és „mindentudóbb” elbeszélőként, ahogy ezt teszi a kötet harmadik, utolsó ciklusában (Mese a szerencséről, Mese az alvóbajnokról, Mese a varas békáról, Mese a koalamackóról).
„Nagyanyám” és a mindenre képes hagyma az irodalmi mű teremtődésének az alkalma. Ilyen értelemben meghatározó a Hagyma, avagy amikor nagyanyám… című szöveg. Nemcsak azért, mert metaforikus beszédben megfogalmazódik az írásba vetett hit ars poeticája („A hagyma burkainak rétegei között, mint elkülönülő, szemérmes mondatocskák egy hosszú, írott szövegben, lapulnak a leheletvékony, áttetsző hártyák.”), hanem azért is, mert a Molnár Vilmos által megidézett mítoszi-mesei hagyományban a hagyma hártyáihoz hasonlóan egymásra tevődnek a különböző irodalmi műfajok. A „figurázás” mint írói eljárás dialógusba hozza a képverset a mesével és az elbeszélés műfajával, valamint nyit a köznapi, gyakorlati jellegű szövegek felé is. A gyógyszerész ajánlását és/vagy a receptet, használati utasítást átpoetizáló paródia, valamint egy menüparódia a szöveg stílusbravúrjai közé tartoznak: „Általában, amit tud a hagyma, azt tudja a fokhagyma is, csak jobban. Fejfájást, fogfájást, fülfájást a fokhagyma mind csillapít, a fokhagymaszár-fürdő pedig a reumás fájdalmakat. (...) Öt percig rágjon egy fokhagymacikket: teljesen csíramentesíti a szájüreget! Egyszerre tartja távol a fogszuvasodást és a finnyás fehérnépeket...”. A „nagyanyám”-at megteremtő mítosz és az általa teremtett Molnár Vilmos-i irodalmi hagyomány csúcsa ugyancsak ebben az elbeszélésben a Balassi Bálint végvári énekeit parodizáló Rövid vitézi ének nagyanyámról: „Nagyanyám a / fakanállal / viadalok / vészes sorát / veretlenül / nyerte. // Kard nélküli / hüvelyekként / hevertek a / hagymahéjak / az asztalon / szerte.” S akkor még nem volt szó a „nagyanyám” házában található falvédőkre hímzett irodalomról, amelynek kapcsán az utólagos reflexióban elnéző iróniával és legyintő öniróniával nemcsak a nagyanya és saját korábbi naiv világát kérdőjelezi meg, hanem a világot a modernség szkepticizmusával szemlélő beszélő azon meggyőződése is kifejeződik, hogy semmi sem az, aminek látszik, és a világ viszonylataiban ragadható meg: „Hímzett irodalom. Biztos útmutatással szolgáltak az élet sűrűjében eltévedőnek, tuti tippeket adtak a boldogság becserkészéséhez és elejtéséhez. Hímzett filozófia. Nagylelkűen eltakarták a kétes eredetű foltokat a falon.”
A kötetzáró négy mese ezt a relativizmust érzékelteti. A Mese a szerencséről három szerencsétlen figurájának sorsa arra mutat rá, hogy a nagyanyák hitének hiányában nehéz eligazodni ebben a világban, csak emlékként merül fel a tapasztalat alapján szerzett bölcsesség, de az is csak az elbeszélői reflexióban, ami az érintetteknek használhatatlan („Pedig köztudott: egy üres olajos halkonzerv szinte felér egy teli paradicsomossal.”), és mivel „valaki előzőleg beleszemetelt a mesébe”, az elbeszélő sem gondolja úgy, hogy létezik olyan biztos tudás, amellyel megváltoztatható a világ, az ember. Ennek megfogalmazódása a Mese az alvóbajnokról, amely szarkasztikusan azt érzékelteti, a szellemi éberség hiánya a társadalmi bajok és az egyéni boldogtalanság fő oka. A Szundi-ország lakóit vagy a Szunyokrátész miniszterelnök úr őexcellenciáját ért kritika mintha Ady Ugar-világát idézné, de az elbeszélő szólamának élességét nem hallja senki, mert „boldogan aludtak, míg meg nem haltak, vagy amíg fel nem ébredtek.” Aki viszont figyelemmel olvassa a könyvet, rájön: a humort lehámozó, groteszk-ironikus látásmód, a folyamatok, dolgok, emberek több nézőpontból való értelmezése és szemlélése az egyetlen lehetőség a világban való értelmes létezésre, az ön- és világértésre, a lét elviselésére. Ehhez a katartikus felismeréshez vezet el Molnár Vilmos új könyve, ami az utolsóként színre lépő szereplőnek, a gondolatolvasó koalamackónak a világfelfogásában is kifejeződik (Mese a koalamackóról). Az alantas, önző emberi magatartás megtapasztalása ellenére a gondolatolvasó koalamackó ugyanis úgy érzi, „érdekes benyomásokra tett szert. Úgy találta, különleges élményekkel gyarapodott. Nem egyhangú hely egy ilyen kőrisfa. El lehet tölteni darabig rajta az időt.” Ez talán a Schopenhauer-féle esztétikai magatartás, ami az alkotó ember kiváltsága és az igényes irodalmat olvasó befogadóé, aki Molnár Vilmos prózakötetének olvasása során (is) abban a katartikus felismerésben részesül, hogy a szemlélődés olyan szellemi többlet, amelynek birtokában a világ, ha nem is érthetőbb, de élhetőbb, mert: „Fára mászni jó.”


Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány