Noszlopi Botond második kötetéről

Szórakoztatás a vantól a nincsig

Noszlopi Botond második verseskötetének három ciklusa (A magány genealógiája, Fémrúd és tükör, Kinéztem a dobozból) a teljesség elvesztésének felismerésétől a teljesség iránti vágyból és az annak beteljesületlenségéből teremtődő költészet aktusán át a hiányból teremtett költészet mint érték felmutatásáig és felszámolódásáig vezet.

Olyan későmodern 21. századi poétikát teremt, amelyben az árnyalt allúziók, intertextuális utalások mint a nyelv, a hagyomány általi megelőzöttség letéteményesei találkoznak a saját költői beszédmódjára rátalált lírikus metaforikus versbeszédével és e poétikai nyelvtől elválaszthatatlan formaérzékenységgel. Noszlopi egyénivé érlelt hangjának a szövegköziségként megragadható költői hagyományban való benne állása olyan szellemi kalandban részeltet, amelynek során a beszélőt nem a teljesség újraalkothatóságába vetett (klasszikus modern) hite hajtja, hanem azt az utat járja be, ami az alkotó sorsa, érdeme és pass(z)iója: a meggyőződés, hogy legalább a teljességszilánkok, a töredékes felmutatható. Ez az alkotói törekvés adja a szórakoz(tat)ás különböző fokozatait úgy, hogy Noszlopi mindvégig elkerüli a csapdát, hogy az legyen szórakoztató, ami érdekes, hiszen tudja: ami érdekes, azzal könnyen megtörténhet, hogy érdektelenné válik.
Nem a gond(olkozás) nélküli, nem a felszínes, hanem a katartikus, elgondolkodtató szórakoztatás igénye artikulálódik már az első, A magány genealógiája című ciklus verseiben. A ciklusnyitó vers, a Valse triste című idő- és értékszembesítő költemény a „Minek hát élni, minek, minek? De meghalni sincsen miért” kiábrándult megállapítástól jut el a világos cél megfogalmazásáig: „Elérni oda, hol e sáros úthoz hozzábújik a tiszta ég.” A ciklus további szövegei úgy olvashatók, mint a vágy térképjelei, amelyek egyrészt a vantól (a múlttól) a nincsig (a jelenig) mutatnak (A pusztulás szigete, Egyetlen éj), másrészt a vágy (újra)beteljesülését sürgetve (Szellemidézés) az ehhez szükséges hitet teszik mérlegre, rátalálva – bár kétellyel teli – a valamikori bizonyosság nyomaira (A belső hangról). S noha a számvető jellegű, bölcseleti költészet beszédmódjában rejlő veszély megmutatkozásaként a Noszlopi-kötet egy-két versében felmerül a mesterkéltség vagy a túlzott didaktikusság veszélye (Elviselhetően könnyű, Portré, Társkeresés), a nyelvi esendőségért kárpótol a lírai énnek a tiszta szépség elérésére irányuló elhivatottsága: „Minden megigéz, amiből a szépség / halvány ujja kibújik értem.” (Elviselhetően könnyű) A szépség iránti elhivatottság a beszélőt az esztétikai szépség szerelmesévé, költővé avatja, a költői nyelv, a vers tétje pedig nem más, mint az, hogy beteljesítse a vágyat, a vágyakozó alkotót, aki maga is a nyelv teljesítménye, tehát a költészet az átlényegítés, a teljesség lehetősége. A vágy elillanása ugyanakkor rámutat a teljesség elérhetetlenségére, a költői nyelv esendőségére, arra, hogy nem képes újraalkotni a teljességet, a vers csak (önironikus) várakozás a szépségre: „ha a várakozásban nincs örömed, / s nem teljesíted követeléseit a szépnek, / ezzel a testtel kell maradnod” (A magány genealógiája). A ciklus utolsó versei a szépség természetét, a lírai énnek mint esztétának, alkotónak a szépséghez való szubjektív viszonyát láttatják. Az Óda a zsarnok szépséghez című poémában a szépség sokarcúsága körvonalazódik („Mert itt nem talál ember nyugalmat, / míg látását gyötri száz alakban”), és az, hogy a vers beszélője a szépség uralma alatt áll, a schopenhaueri esztétikai magatartáshoz képest számára a szépség állandó változékonyságában és az általa teremtett hiányérzetben él. Zsarnokoskodása alatt élni egyet jelent az írással, azzal, hogy az alkotás folyamatában megvalósulhat a vágy pillanatnyi beteljesülése, vagy jelentheti azt is, hogy a vers csak híradás a beteljesületlenség keltette újabb hiányérzetről. A szépséggel való eljegyzettség az alkotással járó gyötrelmek ellenére olyan perspektívát jelöl ki, ahonnan a felülről látás kegyelem (Határok, Fentről), megtisztulás a szennytől (Vágyott undor), egyben ráébredés és ráébresztés, hogy a teljesség pillanatnyi: „egy csillag lehull leejtette / habok közé a terhet inkább / a vér elporlik s már az este / felölti tiszta hűs szmokingját” (Alkony).
Ennek tudatában a Fémrúd és tükör című ciklus mégis arra tesz kísérletet, hogy a társban, a nőben ráleljen a maradandó szépségre. A Villon, Ady, József Attila szerelmi költészetét idéző művek olyan intertextuális utalások révén konstruálódó hagyományos szerepversek, amelyek a lírai énnek mint alkotónak az én és te viszonylatában megragadható teljességre való törekvéseiként értelmezhetők. Ez a szándék nyelvileg összetett, tiszta szerkezeteket és versvilágokat eredményez, de a költemények a teljesség helyett a tükörcserepek szilánkjait mutatják fel, hiszen az én ki van zárva a mindenségből („Húsba szállt férfiságom könnyekkel / áztatom” – A kambodzsai neje), ennek ellenére nem képes beérni az átlagossal, inkább vállalja a vágy útját, ami az énmegsokszorozódás fájdalmában realizálódik: „nem találtam többé már magamra. / Ki e verset írja, az sem én vagyok.” (Imitáció) Ez a két sor a kései modernség nyelvfelfogásához köthető fontos kérdést tisztáz. Kimondja, hogy a vers nem az én premodern értelemben vett leképeződése, hanem az én formája, amely őrzi emlékét, de nem azonos vele. A nyelvi megnyilatkozás értelmében van szó tehát szerepjátékról, de nem maszkversről, hiszen az egyes versek hangja nem önállósul arccá, és ha van is a kötet egészében néhány ilyen maszkkísérlet (A kitartott, A feloldozó, Diagnózisok stb.), azok is ugyanannak a lírai énnek a hangjai. Az én nem azonos önmagával, önmaga újraírási kísérlete, amelyben a szerzőség is nyelvi kérdéssé fikcionálódik. Talán ezzel magyarázható, hogy a ciklus további versei a teljesség esélyével kísértő és az esélyt kudarcélménybe fordító alkotás fájdalmas útjáról adnak hírt (például A kitartottban). Ezért fogható fel büntetésként és bűnhődésként a kiégés, amellyel a különböző vágyképzetekhez viszonyul (Fémrúd és tükör), hogy a Nyílik a húspiac..., a Szerelem ábécé és az Aspiráció című versekben kiderüljön, milyen bravúrra képes a költői nyelv – felszabadultnak ható játékra, amely úgy jelenik meg, mint a vágy beteljesülésének lehetősége, és annak ironikus tudomásulvétele, hogy a teljesség nyelvjáték: „Nyílik a húspiac / százötven oldala: / csupacomb, csupamell, / ideál, lolita, / matúra, tinike, / szipegő, nevető, / játszótárs, szentike, / erényöv viselő.” (Nyílik a húspiac...). Az Aspiráció a költői játék részeként be is jelenti a játék végét, azt, hogy a vers alkalmas a teljességről szóló diskurzus megteremetésére, de kevés a vágy beteljesítésére („Ki érkezik, vén már s csupa festék, / és elhullajt féltucat zsebkendőt.”), hogy nem a teljességnek, hanem a hiánynak az elbeszélése (Éjszakai sanzon, Évszakosdi, Hidegháború, Egyfajta panasz), amely egyrészt a lírai én mint alkotó kudarca, hiszen az én által alkotott te nem teremti egésszé a lírai ént („Még le sem hunyom a szemem és elárulsz, // és le sem hunyod, és elárultalak.”), másrészt a vers az, ami úgy jelenik meg a Levél helyettben, hogy ha átmenetileg is, de menedék: „rajtad kívül nincs más menedék, / hová jelenemet befészkelhetném”. Ebben az összefüggésben válik érthetővé, hogy A szívbezártban a verssel való eljegyzettség, az alkotóban állandó ihletet teremtő szépség iránti vágy fejeződik ki, Noszlopi könyvének új útjait jelölve ki a Kinéztem a dobozból című ciklusban.
A kötetzáró ciklus számvetés, a teljesség elérhetetlenségének tudatában a költészet, a vers tétje az alkotói szereppel való szembenézés: „az elme hiába taktikázott: / szöszöltem a régi út vájatában, / s csak álmodtam, hogy nyílnak új irányok.” (Új kezdet) Felerősödik Noszlopi költői nyelvének önreflexív jellege, rámutatva, hogy az előző két ciklus a teljesség megragadására tett gondolati kísérlet, amely kudarcot vallott. Az önértelmezés egyben felerősíti az utólagos önmegértéssel összefüggő többlettudásból fakadó iróniát. A Kávé a múzeumban című versben a szórakoztatás mint szerepjáték, a költészet mint szórakoztatás hamis voltát és a szerepfelszámolást viszi színre, hiszen versben szólal meg a művészet keletkezésének fikciója, az eredetiség hiányának a bejelentése, arra utalva, hogy az irodalom nem a romantikus értelemben vett semmiből új világot teremtés aktusa, hanem újra- és átírás: „Végre kitaláltam, kitaláltam valami szépet. / Összecsomagol az utolsó értelmes mondat. / Mikor kilépne, szembejön vele a »már mondtad«.”
A költészet a szórakoztatás kudarcának és a költészet felszámol(ód)ásának a terepe, amely a lelkesedést önáltatásként értelmezi (A lelkesedés hiábavalósága). Lelkesedés hiányában marad a lemondás önironikus-elégikus gesztusa, nem zárva ki az útkeresés új lehetőségét sem: „Vándor kelts, ha itt látsz alva, / s hívjál meg egy jó italra.”  (Hajlékvers). Ez az útkeresés a korábbi fenségesnek mondható szépséggel való eljegyzettség ironikus ellenpontozása, amelynek során az derül ki, a teljesség magasztos keresését felváltják a helyettes szerepek, a lét alantasabb régióiban megnyugvást kereső magatartás. Ezzel magyarázható, hogy a Diagnózisok önpusztító művésze helyett annak orvosa beszél, hogy az Édes életben a szerelmi-erotikus költészet szóhasználata a teljes versben végigvitt szójáték eredményeként átfordul az édességzabáló beszélő szólamába: „Bő zakóba bújva hosszan a túlsó / sarokba mered a képviselőfánk, / hol islerek strichelnek, mint utolsó, / rum áztatta, iszapos ölű kurvák.” A gyilkosságban pedig már bűnösebbnek tartja az esztétikait a vitális értékeknél: „Mindketten gyilkolunk, / ő élelemért s én, mivel / szenvedéllyel ragadnak el olykor / egyes esztétikai elvek.”
Miután paradox módon az esztétikai szépséget teremtő költészet a versvilág részeként leszámol a (hagyományos értelemben vett) szépséggel, az elmélkedést felváltja a feleszmélés, hogy a te végképp maga a hiány. Ezért József Attila Külvárosi éj című versének a világ összefüggéseit megérteni akaró és annak abszurditását felismerő virrasztó elméjéhez hasonlóan ironikusan távol tartaná magát a világtól, elmenekülne (vers)világából („Autóba szállok, az erdő lomha díszlet / Én is fogamban tartva viszlek” – Téli éjszaka), de nincs menekvése, hiszen az én nyelv általi létezését nem tagadhatja meg. Így maga a lét mint a nyelv háza, a költői szó vall ellene, gyúl rá metaforikusan az alkotó énre a Szerenád egy égő házhoz című versben („vádolt, hogy ál volt a szó, mely lángolt, / (…) / és ámult az értelem, hogy rám gyúlt a ház”), önemésztést ébresztve benne, emlékeztetve arra, hogy a nyelv az én formája, a kezdet és a vég, a teljesség emlékezete, híradás a teljességről akkor is, ha ezt a teljességet annak felszámolódásaként, elérhetetlenségeként képes felmutatni. Marad az alkotó örök öngyötrése, a kényszerű vágy a végső bizonyosság elérésére annak tudatában, hogy soha nem jut valamilyen megnyugtató, végleges tudás birtokába. Ennek az ambivalenciának a tudatában mérlegeli A megalkuvás pszichológiája című, hat szonettből álló költemény, hogy „meddig ér a lázadás határa / s a megalkuvás pszichológiája” (4.). A költeményben több szentenciaszerű következtetés is megfogalmazódik: az, hogy mivel a vágy az énben van, és ezért nem romlatlan, a vágy tárgya sem érhető el a maga romolhatatlanságában („Bár redőnyöm eltakarja, mégis / fényes itt a vágy, a bűn, a fétis.” – 2.), tehát az akadály az énben van, vagyis ha a vers az én formája, akkor a nyelvben. A 3. rész meg is szólaltatja a Babits Mihály A lírikus epilógja című versére emlékeztető önreflexiót, vagyis azt, hogy a teljesség nem érhető el abszolút értelemben, és erre a költészet sem alkalmas: „Kinéztem így a dobozból s láttam, / hogy idáig mindhiába másztam. / Mert kívül, nagy sorban, záró rendben // új dobozban kell majd újra lennem.” Az a felismerés szólal meg, hogy az énen kívüli világ sem a vágyak, az én önbeteljesítésének színtere, és ez vezeti el a lemondáshoz, ami egyben igen a költészetre, a szépségre: „a világ olyan, amilyen mindig. / Haladok lassan van-tól a nincs-ig.” Az alkotó a nyelvi pokoljárása után eljut a schopenhaueri esztétikai magatartásig, amely a vágyról való lemondásban látja az alkotói, az emberi szabadságot. Úgy véli, az én világban való léte, a költő-lét elfogadása a legbölcsebb költői-művészi magatartás. Ez a világon, énen kívül helyezkedő ironikus magatartás adja az alkotó függetlenségét és szabadságát, tehát mégis a költő-lét, a nyelv-lét által garantált időtlenség ajándékozhatja meg a szépséggel eljegyzett művészt a teljességgel. Mivel ez az alkotó által tudatosan választott szerep következménye, a nyelv mindig emlékezteti honnan-jöttségére, arra, hogy a teljesség a nyelv által élhetővé tett lét ironikusan értett formája: „A szabadságot mélyen belégzem. / A vízből elporlott minden méreg. / Hagyom, hogy frissen hordozza vérem.” (6.)
Az ironizált teljességet vélem alátámasztottnak a kötet utolsó, Dante Isteni színjátékára emlékeztető, szabályos tercinákból álló poémájában, a Kilépés az idill kapuján című költeményben, amelyben a bölcseleti lírára jellemző számvető-összegző versbeszédben fogalmazódik meg Noszlopi Botond ars poeticája. Dobai Bálint A remény válaszol című verséhez hasonlóan (amelyben a Csokonai versében megszólított remény a lírai én) a Kilépés az idill kapuján című költeményben a vágy beszél, rámutatva a beteljesülés elmaradásának okára, amely az én önismeretének, ész és érzelem harmóniájának hiányával magyarázható, illetve azzal, hogy a vágy beteljesülése pillanatnyi, noha a szenvedésen át visz hozzá az út: „hol kéj terem meg, egy pillanat öröm, / s hogy megízlelnéd, elillan az árva // perc s te maradsz csupán haj, fog és köröm.” A vágy végső igazságként mondja ki önmaga befejezetlenségét és transzcendens természetét: „Ne érd be azzal, ki e földön használ, / csupán örökkel, s én örökkön állok.” 
A visszafogott pátosszal elmondott befejezés megemeli a kötet egészének tónusát, leszögezve az egyetlen bizonyosságot, hogy a vágy örök, és végérvényesen soha nem teljesül be. Azzal is vigasztal, hogy bár a végső bizonyosság hitével kísértő karaktere miatt az ember, az alkotó sorsa az állandó önemésztés, ezért cserében az örök, a tiszta szépségre való vágyakozás, a világ elfogadása, a lázadás helyett a „van-tól a nincs-ig” megtehető út választása és a választás szabadsága által meghatározott művészlét örök értékeket, esztétikailag maradandó műveket terem. Minden bizonnyal ennek az ars poeticának, a tiszta esztétikum iránti elhivatottságnak a jegyében, a szórakoztatás mesterfokán íródik tovább Noszlopi Botond további költészete is.


(Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011)