Márkus Barbarossa János kötetéről

Az élet próbatételei, kalandjai vagy egyszerűen csak történései közt áthaladó halandót különféle irodalmi művek lapjain nevezték már vándornak, zarándoknak, nem ritkán tengerésznek is. Bár a kötet a némiképp kihívó Legényes* címet viseli, alatta zárójelben, magyarázatként a (Tengerész dalókák) alcím áll. A könyvben egész versciklus (Dalókák a partról) utal arra, hogy ez itt tulajdonképpen egy „bükkfapart”, melybe „egy lantos tengerész” „…bevésné bicskás csókjait / Itt járt MJ árboca nem volt / Vitorlája a mennybolt” (Két lehetséges refrén).

Akad még a kötetben néhány találó metafora a tengerész léttel való párhuzamra, hadd álljon itt egy másik: „romlik a hétfejűm/ a nyolcadikra nem kívánhatok/ szerdát vagy pénteket/ miért magamnak írom / jobb dolgom nem adatva/ e versus contra versust/ hogy teljen ami telhet// nyájas-nyájatlan társhajós/  a tiéd is ekképp/ elfogyni látszik szappanunk/ a kézmosás ígérete/ és kikötőnké szintúgy/ aminek hol hazája/ hol partja sincs// szegődni szelekhez/ oly mesterség mint/ teremtődni hetedik napon.” (Kukkoló)                                                                                                        Bár  ha engem kérdeznek, én inkább mindig garabonciásnak láttam MBJ-t. Ha megjelent álla alatt örvénylő szakállával, széles karimájú kalapjában vagy éppen tar koponyával, felleghajtó hosszú kabátjában, titkon  mindig mögéje pillantottam, nem követi-e vihar? Végül is szelekkel, viharos állapotokkal függ össze mind a két foglalkozás, a tengerészé is meg a garabonciás diáké is. A lényeg, hogy egyik sem filiszteri életforma. Egyiket sem fenyegeti a kisszerű, sunyi fenevad: a szürke hétköznap-fejű sárkány.                              

Néhol Morgenstern Akasztófaversekére emlékeztetnek ezek a szövegek. A polgárpukkasztás mellett egyfajta bizonyságtételek, hogy a járt út elhagyása a járatlanért mindig érdekesebb, izgalmasabb. A gombászók tudják: ajánlatos jó messze letérni a járt útról, mivel ott már mind leszedték a gombát. Közben folyton próbára tétetnek a szavak. Mint incselkedő szél matatása, amelyik nem hagyja ki a lányok szoknyáinak fölkapdosását. Képes és képtelen szóalak-változatok hökkentenek furcsa meglátásokra, különös képzettársításokra. Akad olyan halandzsa-vers, amelyik Edward Lear költészetének egyik-másik darabját juttatja eszünkbe (Legényesek), meg olyan, szándékos nyelvrontást tartalmazó, amelyik (nem véletlenül) Nagyparti (!) Lajosnak lett dedikálva. (Tengerész szonettína)                                                

Néha az az érzése támad az olvasónak, hogy ezek a versek, szövegek egyfajta magán-játékok. Nem kommersz céllal gyártódtak-íródtak, hanem saját használatra. Mint a házi bor, ami nem kerül kereskedelmi forgalomba, de ha ismerős, jóbarát érkezik a házhoz, akkor előveszik, megkínálják, kikérik róla a véleményét. Barbarossa verseskönyvei – és van belőlük jópár – magánkiadásban jelentek meg, igényes kivitelezésben, a szerző saját költségén. Van, amelyik pergamentekercsként pihen csőszerű tokjában, van, amelyik mobiltelefonra hajaz. Nem feltűnősködésből, mindennek jó oka van. A szerző az illusztrációk kiválasztását és a borító megtervezését sem szokta másra bízni. Mert minek mulasztana el egyetlen alkalmat is, amikor kipróbálhatja magát, amikor ismét játszhat egy kicsit. Hisz rövid az élet, alig jött, máris mennie kell a tengerésznek: „Szelet remélő sok vitorlám/ Csak úgy jöttömben úgy bitorlám// És elmenőnben úgy bitorlám/ Szelet remélő sok vitorlám.”(Refrén)                    

Barbarossa hangszerkészítő és -restaurátor, Barbarossa zenész, Barbarossa költő. Világ- és Erdélypolgár. Egyszerre. És persze világcsavargó is. Meg életművész. De nem a gyakoribb fajtából, amelyik rátelepszik valakire/valamire és kullancsként szívja onnan a pénzt, hanem a ritkábbikból, amelyik időnként kisegít, ad. Szálláshelyet, utaztatást, készpénzt, hivatalos papírok intézését, különféle kütyüket, sült malacot, hízott ökröt, ilyesmiket. Olyasmikat is. Mindent, amitől ünneppé lehet egy pillanat és eloldalog a hétköznap-fejű rém.                                                          
          Lehetséges, annyi a titok, hogy Barbarossa genetikai hibával született. DNS-éből hiányzik az a gén, amelyik az öregedésért felelős. Súlyos diagnózis: Barbarossa képtelen megöregedni. Már amennyiben öregedésen szellemi beszűkülést, ismeretlen dolgoktól való fokozódó félelmet, örökös sopánkodást, a környezetünkben lévők közhelyes bölcsességekkel való traktálását értjük.      
Nem sok emberről keringenek legendák már életében. Barbarossáról igen.
A kevésbé hihetőekről időnként kiderül: ráadásul még igazak is.


* Márkus-Barbarossa János: Legényes. (Tengerész dalókák). Sepsiszentgyörgy, 2014, ARTprinter Könyvkiadó , Bécs, Múzsa Kiadó-Beadó (sic!)