Dani Erzsébet tanulmánykötetéről

A Székelyföldi intézményi sors – két meghatározó kulturális közgyűjtemény történetének tükrében Erdélyi kulturális intézménytörténeti feltáró munka, mely alulról jövő kezdeményezéssel alapított, helyi és magyar állami segélyekkel fenntartott és fejlesztett, majd Trianon után idegen hatalmi kézben viszontagságos évtizedeket túlélő emblematikus, nagy múltú intézmények hányattatásaiban mutatja meg a székelyföldi kisebbségi kultúra sorsát. A két intézmény: a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára (továbbiakban: SZNM és HRMTK). 

A több mint egy évszázadot átfogó munka nagy szellemi formátumú sorsok drámájában, magyar-közösségi és román állami érdekek ütközésében-gyürkőzésében, politikusi ambíciókban, vagyis politikai és történelmi viharok erőterében követi a két kulturális intézmény sorsát, gyűjteményeinek alakulását, különös tekintettel a könyvtári állományra. A nagy főszereplő ebben a történetben az Erdély egészére kisugárzó SZNM. Történetének a szerző által taglalt korszakait a meghatározó döntéshozó személyiségek működéséhez kötve szervezi a monográfia. Mindkét intézmény sorsa megírhatatlan viszont a mögötte álló erdélyi és székelyföldi hatásrendszer, a kisebbségi-többségi viszonyrendszer, nagytörténelmi kis és nagy fordulatok szövevényének figyelembe vétele nélkül. A könyv ezért ezt a hatásrendszert is vizsgálja. 
A Székelyföldi intézményi sors nagyobb részben az SZNM gyűjteményeivel, kisebb terjedelemben a HRMTK könyvtári állományával foglalkozik, az elérhető források felhasználása mellett helyszíni levéltári kutatások alapján. A SZNM esetében külön fejezetek szólnak a „múzeumőrök” (intézményvezetők) működésével fémjelzett korszakokról, és különféle intézményalakító tényezőkről. Tehát Vasady Nagy Gyuláról; Nagy Gézáról; Benke Istvánról és Domján Istvánról; László Ferencről, Csutak Vilmosról; Herepei Jánosról; Szabédi Lászlóról; Székely Zoltánról; a Könyvtárak és Múzeumok Országos Főfelügyelőségének szerepéről (pl. az építkezés történetéről); a Székely Nemzeti Levéltár ügyéről; az impériumváltásról és annak következményeiről; a szocialista korszakbeli fennmaradáshoz elengedhetetlen manőverekről; a könyvtári gyűjtemény gyarapodástörténetéről.
A HRMTK esetében Jakó Zsigmond a könyvtári gyűjtemény történetét részletesen feldolgozta. Az ő munkájára támaszkodva a szerző itt a Református Kollégium és a könyvtár összefonódó történetét vizsgálja, melyhez primer forrásai többek közt a korabeli iskolai értesítők voltak. Külön nyomatékot kap, ahogyan az SZNM történetében is, a gyűjteményi elhelyezés-történet, annak kálváriájával, a gigantikus erőfeszítések árán elért, megoldást jelentő építkezés dokumentumainak feldolgozásával. 
 A feldolgozás módszerét tekintve, a munka nem előfeltevések szempontjaitól vezéreltetve dolgozza fel a feltárt anyagot, hanem az anyag maga kínálta tanulságaiból vonja le következtetéseit. Tekintettel arra, hogy a monográfia részletesen adatoló jellegű, további kutatások alapjául is szolgálhat. Tudományos szempontból igényt tarthat a könyvtártörténeti, erdélyi intézménytörténeti, általános könyvtártudományi, gyűjteménytörténeti, kisebbségtörténeti kutatók, és általában a könyvtártudomány és történettudomány figyelmére. De haszonnal forgathatja minden érdeklődő olvasó.