Dimény H. Árpád Apatológiájáról

Dimény H. Árpád költő számára 2014 a debütálás éve: a folyóiratközléseket követő tízévnyi hallgatás után egyszerre jelentkezik antológiában és önálló kötettel. Már a Mozdonytűzbe beválogatott néhány verse nyelvkezelésének kiforrottságában, témaválasztásában megmutatkozik, hogy a kézdivásárhelyi születésű (1977) költő nem ma kezdte a versírói mesterséget. Azok a poétikai vonások, amelyeket egy antológia egy költészetből felmutathat, az Apatológia című első önálló verseskönyvében határozott kontúrokkal mutatkoznak meg.

A három ciklusból álló könyv (Résztvevő megfigyelés, Apatológia, Apám levelei) szövegeinek intertextuális karaktere mellett nem hagyható figyelmen kívül ennek az induló költészetnek a magyar kortárs irodalomban Oravecz Imre poétikájához köthető sajátossága, amely a tárgyias költészet objektív világának átlírizálásával, líra és epika, vers és próza poétikai szintézisének megteremtésével hoz létre egyéni versvilágot, folytatva egy olyan költői hagyományt, amely Oravecz mellett Dimény szűkebb pátriájából például Ferencz Imre kései lírájában, Sántha Attila és Lövétei Lázár László számos versében is felfedezhető. Már az első ciklus címe, a Résztvevő megfigyelés jelzi az Oravecz nevével fémjelzett hagyományba való belépés szándékát, kijelölve azt a látásmódot, amely az emlékezetműködésre vonatkozó észrevételekben, a konstrukció és rekonstrukció alakzatokban ragadható meg.
Az oraveczi alapozású résztvevő megfigyelés ars poeticája és ars technéje felől válik értelmezhetővé Dimény H. Árpád költészetének ön- és apa-, azaz hagyományértelmező karaktere, diagnózisalkotó költői ereje. A kötet címe, az Apatológia sem csak az apa és a patológia szót egybejátszó puszta szójáték, hanem egyfelől a versek létösszegező jellegét kijelölő, az önértés útját az apa, a múlt és a halál titkainak megértési kísérleteként felfogott folyamatot meghatározó fogalom, másfelől a kötetet diagnózisként megnevező kifejezés. A patológus-költő a diagnózis felállításában a patológia tudományának legfontosabb lépéseit követi: az első, a Résztvevő megfigyelésben azt vizsgálja, hogy mi okozza a betegséget (etiológia), vagyis mi az oka a lírai-epikai én és a kedves, a társ elhidegülésének. A lírikusi etiológiai vizsgálat azért fájdalmasabb – aktivizálva a patológia szó görög eredetije, a pathosz „fájdalom” jelentését –, mint empirikus változata, mert az én a vizsgáló és a vizsgált is. A félig mondott mondatok poétikája (neked csak én; staccato), a hétköznapiság átpoetizálása, a kisbetűs címek, a szintén kisbetűs, központozás nélküli szövegek áradása, a keserű önirónia és a képzeletbe menekülés szándéka (elhidegülés) jelzi ezt a fájdalmat. A ciklus patogenezis is, amelyben a betegség mechanizmusa tárul fel, és morfológia is, amely a sejteket, szöveteket, szerveket érintő szerkezeti változásokat mutatja ki, azt a folyamatot, amelynek során a kedvestől való távolodás és ennek felismerése következtében megtapasztalja önnön metafizikus árvaságát (munkahelyi románc), annak a törekvésnek a terhét, amit a lelki érintettség okozta érzékenység és az ennek ellenére létrehozható (mert reflektálható és ezért ironikus, néhol blaszfémikus) távolságtartás közötti egyensúly megteremtésének a szándéka hív létre (résztvevő megfigyelés; az otthoni nevelés; andromaké búcsúja). A patológiai vizsgálat negyedik, a klinikai szempontokkal, vagyis a morfológiai változások funkcionális következményeivel szembesítő mozzanataként értelmezhető a harmónia jelenbeli megteremtésének kudarca (lilinek, csak a szerelem; gyűjteménybe) nyomán a számvetés, a jelentől való elfordulás és a múlttal való szembenézés, a halálra való felkészülés, ami a kötet kétharmadát kitevő két apa-ciklusból olvasható ki. Az Apatológia és az Apám levelei ugyanakkor retrospektív olvasatban úgy is értelmezhetők, mint az első ciklusban leírt diagnózis előzményei.
A depoetizált költői nyelven megszólaltatott apaversek egyrészt Esterházy Péter Harmonia caelestis című regényének mottójára reflektálnak, amennyiben a közelmúlttal foglalkoznak, és a nagyapa helyett az apa alakját idézik meg, másrészt a lírai biográfia mozaikjai megidézik Ayhan Gökhan Fotelapa című verseskönyvét. Gökhanhoz képest Diménynél egységesebb, érzelmesebb lírai kompozícióban, mert kevésbé elszemélytelenített formában az apa szintén a letűnt gyerekkornak (a kazánház), gyerekkori biztonságnak (lépcsőházajtó) és halálfélelemnek (de mégis), a betegségnek, a halálközelséget az apa és anya féltésében megélő létállapotnak (fiú-siralom; hiába; apatológia) a neve. Az apa az emlékezés lehetősége (apám fotói), amelyben egymásra montírozódik az élő apa képe és halálba való készülődése (boldog? legalább elégedett?), az emlékező én apaképe és az apával, saját gyerekkorával, a léttel való számvetése (alig van). Apa a halál, az elmúlás (csütörtök volt), akinek a hiánya tárgyiasul (műszaki rajz), és mércévé állandósul a következő generáció számára, így transzcendentálódik (nagypénteki mise). Általa lehetővé válik generációk egymásra találása (ősz a nyárban), hiszen apa maga a költészet, a költővé válás lehetősége, akárcsak József Attila A Dunánál című versében. A költészet emlékezés, halállal való eljegyzettség, lét- és halálköltészet, amelyben apa, vagyis a lét, az írás értelme lakozik, aki/ami állandó átmeneteiben, átváltozásaiban artikulálódik, akit mindig érdemes keresni az első ciklus részvéttelen, elidegenedő világa ellenében: „apám itt van de nincsen / megszűnt vonatkozása / emlékezni még mit nem / kijössz bemész egy házba” (egy ház).
Ezzel a költészetbe vetett hittel szólal meg a ciklus végén egy-két vers erejéig a még távolabbi múlt (erzsinéném; nagyapám kürtőkalapja; N) csak azért, hogy Dimény az apapoétika újabb köreihez juthasson el az utolsó ciklusban. A tizenhárom episztolából álló Apám levelei lírai áradású vallomás brassaimargitkának, margitkámnak, margitomnak stb., a lánynak, akit feleségül akar venni. A házasságról szóló tervek, szándékok, vágyak és érzelmek szólalnak meg az élőbeszéd, a levél műfaja biztosította közvetlenséggel. A leendő apának a választottja iránti szenvedélyét fokozzák azok az akadályok, amelyeket a szülők és „bátyádlaci” kifogásai támasztanak a házasságkötés létrejötte ellen. A szenvedélyes szerelmi vallomás pátosza és a lánytól való fizikai távolság, illetve a család akadékoskodása keltette lelki fájdalom hangja teszi drámaivá a ciklus verseit, amit a befogadóban tragikussá tesz annak ismerete, hogy mindaz, ami ezekben a szerelmes episztolákban jövőre irányuló vágy, terv, az Apatológia című ciklus felől olvasva múlt, hiszen az apa már nem él. A halál árnya vetül az életre, szerelemre, az elmúlás tragikuma pedig a létre emlékeztet. A két ciklus között létrejövő retrospektivitás így egyszerre lesz a lét beteljesüléséről és a halál távlatából a beteljesülés átmeneti voltáról vagy a lét értelmetlenségéről szóló lírai narratíva. Ennek a kettősségnek a felmutatása magyarázata lehet az első ciklus diagnózisának. Ez egyfelől azt jelentené, hogy az elidegenedés, a legmeghittebb emberi kapcsolat felszámolódásának drámáját megélő én a költészet mint emlékezés által képes felismerni ugyan a halál által beteljesített létben a teljességet, de ez számára megvalósíthatatlan, hiszen amit megél, az az ellenkezője annak a feltétlen odaadásnak, amit saját közvetlen őseinek a teljesség megéléséhez vezető útjában és megélt életükben lát, tehát a halál számára nem teheti teljessé a megélt létet. A költészet így nem a teljesség, hanem a teljesség emlékezete, ami a legfőbb és legmaradandóbb érték marad számára. Másfelől az én saját életében az elidegenedés és a halálfélelem, a metafizikus árvaság miatt értelmetlennek gondolt, ezért fájdalmasnak érzett lét magyarázhatja a bejárt út szükségességét, és ezért a költészet – mint kapaszkodó, mint az elődök élete iránti nosztalgiában megmutatkozó emlékezés – a teljesség keresésének, az élet és a halál titka megértési kísérletének az egyetlen lehetősége a végső válaszok megfogalmazásának reménye nélkül.
Bármelyik olvasói irányt is vallja magáénak a befogadó, a kötet verseit olvasva beláthatja: Dimény H. Árpád poétikája – nem az elsőkötetes szerzőktől megszokott módon – ritka pontos, kegyetlen és irgalmas diagnózis a létről, amely remélhetőleg lehetővé teszi újabb látleletek készítését, egyben ennek az ígéretes, a nagy halálköltészetekkel rokonítható, a líraiságot a tárgyiasságokon át megszólaltató költészetnek a gazdagodását. (Az írás teljes terjedelmében a Székelyföld folyóiratban olvasható)


Dimény H. Árpád: Apatológia, Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2014