A Mozdonytűz c. antológiáról

Mozdony: hol tűz, hol csak a füstje

Első olvasatra úgy tűnt: nem szerencsés egy antológiából valamelyik szerzőnek a művéből címet választani. A szerzők korának és szövegeik minőségének különbözősége aztán meggyőzött, találó metaforikus kifejezés Varga László Edgár azonos című verséből a gyűjteményes kötet címévé avanzsált Mozdonytűz.

A versből származó „áll egy még üres szerelvény s előtte csöndben ég a mozdony” sor ugyanis jelzi: olyan költők, írók műveiből összeállított válogatást tart kezében az olvasó, akik rövid vagy nagyon rövid ideje vannak a pályán, tehát az indulást fontolgatják (ezen szöszmötölnek), éppen elindultak (folyóiratokban közölnek) vagy már úton vannak (szintén folyóiratokban közölnek és/vagy egy-két kötetük már megjelent).  A lírai és epikai szövegvilágok megformáltságának sokszínűsége és sokfélesége, a nyelvi színvonal kiforrottságának változó mértéke, a saját hang megtalálása vagy időleges (?) elnapolása, valamint a megfogalmazódó ars poeticák egymástól merőben eltérő iránya azt mutatja, a könyv tizennégy szerzőjének negyvenkilenc szövege nem egy nemzedék vagy iskola költői-írói törekvésének eredménye. Arról szóló híradás, hogy hol tart (hogy merre, az nem biztos, kiderül) a kiadók szerkesztői által egybefésült erdélyi különutas lírikusok és prózaírók egy része, mit mutatnak fel írásaik a klasszikus narrációtól a késő- és posztmodern prózaformálásig, az élőbeszédet imitáló vagy a realista prózai hagyományt követő történetalakítástól a mágikus realizmussal jellemezhető több nézőpontú epikáig, a szürrealista szabad verstől a formai fegyelmezettséget jelentő szonettig, a slam poetry-től az elégikus költői magatartásig vagy a tárgyias intellektualizmusig. Egy bizonyos: kánonképző szándékról nincs szó, nem lehet, hiszen nem derül fény a válogatás szempontjaira sem a szerzők, sem a szövegek tekintetében. Az antológiákra általában jellemző kényelmes, átgondoltsággal egyáltalán nem vádolható szerkesztői eljárás (semmiképpen nem koncepció) érvényesül itt is: a kötet a szövegeket szerzőik nevének alfabetikus sorrendje szerint közli.
Ha a könyv makroszintje hagy is maga után kívánnivalót, részletei meglepő felismeréseket szülnek a figyelmes olvasóban, ígéretes tehetségek és lehetőségek, nem egyszer bosszantó tétovaságok mutatkoznak meg, vagy az egyes szerzők szövegei közötti nyilvánvaló esztétikai-poétikai különbség mutatja meg, kinél várható autentikus nyelvvilág, és kinél bizonytalan, hogy mivé válik a jelenlegi (szöveg)állapot. A szerzők alábbi csoportosítása ezeket az irányokat, körvonalakat igyekszik konkretizálni, ami ha nem is tudja elkerülni a kategorizálás csapdáját, mentségére szóljon a törekvés, hogy alapja nem a személyválogatás, hanem a kötet szerkesztői által érvényesített alfabetikus elrendezésnél megalapozottabb, esztétikai-poétikai érveken nyugvó olvasat, amely minden esetben a szöveget tekinti abszolút mércének.

(Autentikus nyelvi világok)

Váradi Nagy Pál (1985, Nagyvárad) prózája az egyik legizgalmasabb epikai blokk az antológiában. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy Váradi Nagy Pál kész van, mindent tud a prózaírás alapformáiról és alkalmazásukról. A macska tábort bont című novellában az elfogott ellenség kínzását középpontba helyező jelenet a pontos kontúrok megrajzolásával válik drámaivá, az in medias res kezdés pedig utalásszerűvé teszi a jelenet (háborús) kontextusát. Nem magyaráz, nem részletez, a díszlettel sejtet, a szereplők cselekedeteiből felvillant, az elhallgatással teret enged az olvasói kreativitásnak, így is növelve a jelenet drámaiságát. A befejezés a titokzatos halállal talányossá és többértelművé teszi a novellát, a metaforikus értelemadás irányába mozdítva el a befogadói horizontot. A másik novella, a Lakótárs macabre is a halál metaforikus narrációja. A díszletben Poe hollója és fekete macskája is jól kivehető, de az egyes szám első személyű elbeszélés nem válik nyíltan kísértetiessé, mint Poe-nál. A korlátozott tudású elbeszélő nem dönt el semmit, így a lakótárs macabre inkább saját félelmének metaforikus megjelenítőjévé válik, mint önálló figurává. Váradi Nagy érzi az arányokat, ugyanis ha utóbbi novellájának díszletezése kölcsönzött is, annak visszafogott adagolásában egyedi. Olyan ironikusan működő világ jön így létre, amely megláttatja a vissza-visszatérő halált, halálfélelmet.
Potozky László (1988, Csíkszereda) jelenléte jószerivel érthetetlen ebben a kötetben és közegben, mert ő már a gyakorlott, a kétkötetes prózaírótól elvárható technikai tudással és leleményességgel rendelkezik. A Három három kistörténet, három nézőpont: a Budapestre érkező erdélyi srácé, aki látja, hogy a szuvenírboltban becsapják az üzletembert, a prostituálté, aki a francia üzletembernek/-rel dolgozik és a francia üzletemberé, akit becsapnak, és aki élvezi a prostituált szolgáltatásait. Mindhárom nézőpontból Budapest világa lesújtó. Potozky kevés szóval beszél el és beszéltet. Eszköztelenségében, szűkszavúságában ragadható meg hatása. Ez hitelesíti az alulnézetet, és egységesíti a nézőpontváltásokat.
Láng Orsolya (1987, Szatmárnémeti) Kikeményített szavak című versének címbeli képe lehetne a kötetbe beválogatott lírai és epikai alkotásainak a metaforája. Láng Orsolya otthonosan mozog mindkét műnemben, és össze is kapcsolja azokat. Jambikus és trochaikus lejtésű versbeszéde számvetés jellegű. Költeményeinek titka, feszültsége abban rejlik, hogy a megszólított másik nem egyértelműen rögzíthető, ezért az ellentétezéssel és párhuzammal kiegészülő megszólítás alakzata múlt és jelen szembesítése során többsíkú jelentésrétegződést hoz létre (Kikeményített szavak), olyan magánbeszédet, amely metaforikus közvetettségben szemléli az én és a mindig másik te, illetve az én önmagához való viszonyát. Ez végső soron a hiány lírai narrációja („Két gát vagyunk, felgyűlt mélyeinkben / a tiszta víz, / a színén hordalék lebeg, / mind kevesebb, s kisebb látszik belőlünk” – Képvesztés), akárcsak a Sebzett kövek, amely úgy őrzi a líra maradványait az epikumban, mint egy prózavers.
Dimény H. Árpád (1977, Kézdivásárhely) nyelvkezelésének kiforrottságán, témaválasztásán első olvasatra meglátszik, hogy nem ma kezdte a pályát. Ahol könnyed, ott sem könnyű (Lilinek), az intertextualitásba font szenvedély, a visszafogott erotika szemérmessége (Andromaké búcsúja) válik vonzóvá, az apához, anyához kötődő lírai beavatástörténetek pedig (Boldog? Legalább elégedett?; Fiú-siralom) olyan megrendítő, az Ómagyar Mária-siralom című nyelvemlékünket vagy Szilágyi Domokos Takarják be nagyapát című versét idéző olvasmányok, amelyek bizonyos fájdalmas élettapasztalatok birtokában érthetők meg, egyben azt ígérve, hogy Dimény versvilága a nagy halálköltészetek rokona lesz.

(Ígéretek, lehetőségek – a saját hang megvillanásai)

Varga László Edgár (1985, Margitta) versei tandorisan játékos-ironikus alkotások. Olyan én-te viszonyt mutatnak fel, amelyben megtalálják helyüket a vallomásos jelleget közvetettségként megragadható utalások (Magad). Varga formailag is kész költő, akinek műveiben a rím-ritmustechnika változatossága fegyelmezett versbeszédet eredményez. A költői képek világossága olyan költőre vall, aki pontosan dolgozik, súlyozza-adagolja a költői képben az egymásra vonatkoztatott jelenségek, tárgyak, dolgok kifejező-megjelenítő erejét: „kipárnázatlan ég vagyok / szomorú nagy kék vánkos ez” (Magad); „aztán elájulok / mire felébrednék / testem összerakják / nagy jóságos medvék” (Mire felébrednék). Az intertextuális utalások sem válnak öncélúvá, hanem az (ön)ironikus, olykor melankolikus versvilág részeként egy metaforikus jellegű bölcseleti lírává érő költői törekvés mozzanataiként és jelentésképző közegeként működnek: „az oroszlán most épp szelíd / borzongva hajolsz a rácshoz / hisz pont a bűn az első lépés / a megbocsáttatáshoz” (Lépések). Az intertextualitás ugyanakkor Varga költői nyelve önreflexivitásának alapjaként is funkcionál: „tehervonat vagyok s elmém a vers szenével most is megrak” (Mozdonytűz). Izgalmasan induló költészet, amely az antológia megjelenésével szinte egyidőben a Cseréptavaszban önálló első kötetté is érett.
Papp-Zakor Ilka (1989, Kolozsvár) Hús című novellája realisztikusan kezdődő történet, amely horrorba fordul át. Az előadásmód élőbeszédszerűsége, közvetlensége és a természetellenes természetesként való megjelenítése groteszk-abszurd világot teremt, amelyben az abszurd elfogadása (tudomásul vétele) létmetaforává válik. Elhihető és hiteles Papp-Zakortól ez a világkép, mert terjedelmesebben ugyan, de az Örkény István egyperceseire jellemző tömörséggel és bravúros átfordításokkal szólaltatja azt meg. Édesanya könyvesszobájának mágikus realizmusa azt sugallja, a szerző több vágányon is próbálkozik. Szerintem az előző izgalmasabb, több lehetőséget tartogat.
Kulcsár Árpád (1987, Gyulakuta) lírájában a letisztult mondatszerkezetek, az árnyalt, hol enyhén melankolikus, hol (ön)ironikus költői nyelv fogja meg az olvasót, legyen szó akár a gondolatritmus tagolta szabad versről (Emese), akár négysoros szakaszokra tagolt, páros rímű, jambikus lejtésű költeményről (0755-660522). Kulcsár versei (Vonaton; Belakható) József Attila kései lírájának számvetés jellegét idézik úgy, hogy a megszólítotthoz képest rendeződik, teremtődik a hitelesen beszélő, maníroktól mentes versvilág.
Serestély Zalán (1988, Kézdivásárhely) tisztességes prózaíró a szó iróniamentes értelmében, mert Borgesszel megígéri A lepke és a múltügyelők című novellájában az egyenes, láthatatlan és végeérhetetlen labirintust, és ezt meg is teremti, ígéretét tehát betartja. Labirintusa emlékekből, ismétlésekből, álmokból épül fel, labirintusa maga a nyelv. A közölhetőség válik útvesztővé, olyan történet nélküli, elvont, a képiséget a fogalmisággal összekapcsoló művé, amely vagy a filozófiai esszé vagy a líra felé mozdul el: „A visszhangos aknák ellehetetlenítették a nyelv bármely kuszaságát, a bővített, összetett vagy elliptikus mondatoknak végképp leáldozott, emlékek váltak végképp újramondhatatlanná.” A líra felé való elmozdulást támasztják alá és a szerző sokoldalúságára engednek következtetni a beválogatott versek. Serestély lírája ott válik szerethetővé, ahol a képi világ felmondja a fogalmiságot, és a metaforák katartikus intellektuális költészetté formálják a műveket (Közösen ültetett margaréták). Igaz ez első verseskötetének darabjaira is, amely Feltételes átkelés címmel jelent meg.
André Ferenc (1992, Csíkszereda) a 2000-es évek közepén kitüntetve bizalmával, ideadta olvasásra néhány diákkori próbálkozását, amelyek képileg túlzsúfoltak voltak, hiányzott még belőlük a szikra, az a képi koherencia, játék vagy gondolatiság, ami feszes építményeket hozott volna létre. Ehhez a tapasztalathoz képest itt André verscímeinek szójátékai (Kocsmagány, Angyalog), avantgárd szótársításai, formaérzékenysége és fegyelmezettsége (daktilusi, trocheusi versei), slamező költői magatartása, iróniája a hangját még kereső, ám képileg letisztult, felszabadult, a költői mesterségben jókora jártasságot szerzett alkotót mutat.
Adorjáni Panna (1990, Kolozsvár) egy lélegzetvételre elmondott, egy-egy többszörösen összetett mondatot alkotó novellái az élőbeszéd ritmusát követik. Olyan nő beszél, aki nem ad lehetőséget a párbeszédre. Belső monológja és átképzeléses beszéde áttekinthető mondatstruktúrákat eredményez, azt sugallja az olvasónak, hogy egyhuzamban hallgassa végig a narrátor lelki panaszait, kommentjeit, de ha csak ilyen típusú mondatokból (egy novella egy mondat) állna egy kötetnyi anyag, monotonitást, egysíkúságot eredményezne, kifárasztaná az olvasót, mint egy olyan nő a férjét, aki csak mondja a magáét, de nem hallgatja meg a másikat, s utóbbi hamar rájön, rosszul nősült.

(Kérdőjelek, kételyek – a keresés útvesztői)

Győrfi Kata (1992, Bukarest) versei egyfelől a kezdők bizonytalankodását és műveik hullámzó intenzitását mutatják, másfelől a szövegek – tudatos (?), véletlenszerű (?) – elrendezése folytán a költői fejlődés színrevitele is kitapintható. Az Égetős analógiáink a másik cigi beszámolóiban például értékelhető ugyan a köznapit átpoetizáló gesztus, de a vers nem válik többé cigaretta–fallosz analógiánál, kései (megkésett?) Előretolt Helyőrség-hatást mutatva. Győrfi költői nyelvének ereje azokban a versekben válik sajáttá, amelyekben úgy sikerül mozgósítania a nyelv önreflexív képességét, hogy nem válik közhelyszerűvé, és nem kívülről-felülről reflektál a nyelvre (Majdnem elég; Ahol a legvékonyabb), hanem az én nyelvi képződményként definiálható, a nyelvbe beköltözve reflektál önmagára (Elég a hely; A végéig maradjunk).
Visky Zsolt (1988, Marosvásárhely) verseit olvasva nem lehet eldönteni: a szóbőség, az explicit kijelentések halmozása azért szándékolt, hogy ironikus értékszerkezetet hozzon létre, vagy egyszerűen tudálékos túlbeszélésről van szó (Ilyen világ ez a világ). Ez az eldönthetetlenség épp elég ahhoz, hogy tört lanton szóljon a dal, és – annak ellenére, hogy kétkötetes szerzőről van szó – arra gyanakodjék az olvasó, Visky versnyelve még kiforratlan. Az önreflexió lehetne cél és érdem, de ha folyton szétszakítja a vers szövetét, egy idő után érdektelenné válik a nagy mű („Álltunk az őszben, most is állunk. / Ez folytatása egy korábbi, / rég megkezdett állásnak. Vagy a korábbi / állásnak – mondhatnám.” – Ha közeleg ha távolog), és a közhelyes világalkotást még a szándékolt irónia sem mentheti meg a széteséstől. Az autotextualitás pedig (Mellékdal) érdekes lehet a belső fejlődés nyomon követése szempontjából, de érdektelen színre vinni, mert a hivatkozott mű sem sikerült egetverő remekműnek (Ilyen világ ez a világ). A Visky-válogatás becsületét a Meg nem születettek menti meg, de erről a befejezésben.
Székely Örs (1992, Kolozsvár) Greg kalandjai a tévé előtt és Az ünnep kísérleti prózának minősül. A szerző arra tesz kísérletet, hogy művét beírja a Woland-hagyományba, Bulgakov A Mester és Margarita című regényének a szövetébe. Kockázatos kísérlet, amelyben olvasói gyakorlatként működik ugyan az intertextualitás, de nem integrálódik a sajátra hangolt világba, mivel még nincs saját hang. Így itt még nem válhatnak olyan szövegekké a novellák, amelyek tovább- és átírják, valamilyen jól körülhatárolható viszonyként körvonalaznák a hagyományban való benne állásukat.
Horváth Előd Benjamin (1988, Marosvásárhely) bő áradású poémái a lírai napló és a bölcseleti lírát tudálékossággal keverő szólam egyvelege, amelyben nem illik össze a koravén okoskodás és az önmagáért való trágárság. Utóbbi azért nem válik blaszfémiává sem, mert nincs meg az a magasztost lerántó szemlélet, ami ezt létrehozhatná. A versek túlbeszélteknek hatnak, a Vérben pedig a törött mondatok és a hivatkozások inkább magamutogató gesztusnak minősülnek, mint a versbeszédbe integrálódott, annak párbeszédszerűségét létrehozó allúzióknak.

(Utóhang, füstjelek)

A kötet egyik legtalálóbb verselhelyezése – lehet, csak azért, mert műveinek a szerző neve alapján a könyv végén  a helyük?! – Visky Zsolt Meg nem születettek című alkotása, amely túl azon, hogy megcsillant valami többletet a költő többi beválogatott verséhez képest, egyrészt a mű keletkezésének fikciójaként értelmezhető, másrészt az antológia többi szerzője alakuló vers- és prózavilágának lehetséges jövőjét is metaforizálja, a kibontakozóban levő életművek, a közeljövő magyar irodalma egy szeletének (ironikusan láttatott?) perspektíváját villantva fel: „sok szétszórt nyom, hűlő semmi, / mi az, mi még bennünk maradt, / egymás meg nem szülöttei.” És addig? Addig marad a hangjukat kereső alkotók bizonytalansága, a keresés útvesztői, ajándékként a tehetségek jó megvillanásai, meg-megérkezésük. A mozdony, a megszületni akaró mű pedig – ezt tudják a már saját hanggal rendelkező alkotók is – egyre több szenet követel, alkotói tudatosságot és felelősséget, a befogadó türelmét, szépérzékét és odafigyelését, hogy legyen tűz. Vagy csak a füstje. (In: Székelyföld)


Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár; Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2014