A Nagyapák könyve c. kötetről

Poliszformáló polgárok

Egy település értékét az érte tevő emberek minősége határozza meg. Jaklovszky Dénes és fia, Jaklovszky Alfonz Mihály Székelyudvarhely szintjét, városi rangját emelte tudásával és műveltségével, emberségével és tenni akarásával a múlt században. Mindketten közösséget szolgáló hivatást választottak. Az apa klasszika filológiát végzett görög-latin szakos tanárként az európaiságunkat meghatározó antik kultúrát tanította a Római Katholikus Főgimnáziumban. Fia a városi kórház gyerekosztályának alapítójaként nemzedékek sorát gyógyította. Közös szenvedélyük az írás volt. Ez a mágikus művelet, mely a múló időt képes szavakba foglalva papírra rögzíteni, hogy a megszívlelendő egyéni élmények az olvasás által közösségivé válhassanak. Ugyanakkor egy település a róla szóló írások tükrében megsokszorozódva színesebbé, létezésében változatosabbá válik.

Egybe szerkesztett írásaik gyűjteménye, a Nagyapák könyve* négy részből áll. Három saját írásból és egy anekdota gyűjteményből, mely a kötet zárlataként humorral oldja az első három rész hol komoly, hol nosztalgikus, hol megrázó tartalmát, hangulatát.
Az első rész, a Gyalogszerrel Kolozsvártól Brassóig Jaklovszky Dénes útinaplója középiskolás korából, amikor két diáktársával azért kelt útra, hogy saját szemükkel győződhessenek meg a székelyek sanyarú sorsáról terjengő szóbeszédről. Klasszikus pontosságú szerkesztés, a leírás és elbeszélés egyensúlya, a jó megfigyelés, a külső és belső valóság hiteles rajza jellemzi írását. A tárgyilagos ábrázolást néhol romantikus képsorok, víziók váltják. A Gyilkos-tó és környékének leírása, szemlélőjükre tett hatása egy vérbeli romantikus író becsületére válhatna: „(…) elcsendesedik a habzó víz mormogása, láthatóvá lesz az ezüstös fénysugaraktól bevilágított víztükör. (…) Egy gondolattal lekapjuk fejünkről a kalapot, s míg homlokunkat körüljárja a hűvös szél, szívvel, lélekkel bensőségesen énekeljük a magyar imádságot: „Isten áldd meg a magyart!” A néma tájon messzire száll a hang, behatol az erdők mélyébe, a sziklák üregébe. Az alvó fák a szokatlan zajra meglengetik lecsüngő, hosszú karjaikat, a közel lévő kis virágok kíváncsian nyitják ki kelyheiket, a szirteken ugrándozó manók abbahagyják játékukat. (…) Az éj királynőjének halvány képe visszatükröződik a mélyből.” (62-63. o)
Jaklovszky Alfonz Mihály két írása életének két meghatározó időszakába nyújt betekintést. A Volt egyszer egy régi Udvarhely gyerekkorának - ma már csak az idős generáció emlékezetében élő – idilli világába kalauzol el. Elbeszélőjének kettős nézőpontja sajátos távlatot ad az emlékezésnek. A világra csodálkozó gyerekszemet a sokat látott öregember tekintete egészíti ki. Megelevenednek a Szent Imre utca és környékének idilli emlékképei. A szülői házból egyre távolabbra merészkedő gyerek a teremtő emlékezet által felnőttként újraélt élményei. A közeli vegyes üzlet összetéveszthetetlen petróleumszaga, a városrész érdekes, anekdotákba kívánkozó alakjai, a lassan beépülő, szombatfalvi új úthoz (ma: Tamási Áron út), a diákkori évekhez fűződő emlékek.
A kötet kétségkívül legmegrázóbb írása a Hadak útján a második világháború és az orosz hadifogság poklát idézi föl, amelyről a belőle szabadulónak oly nehéz beszélni. „Most, mikor már csak kevés van hátra földi életemből, elhatároztam ezért, hogy túlteszem magam minden gátláson, őszintén, kertelés nélkül elmondom unokáimnak és talán kedves olvasómnak is a második világháborúval kapcsolatos emlékeimet. Talán valakinek még okulására is szolgálnak.” (181. o) Ars poetica értékű ez a felvezetőben megfogalmazott gondolat az írás gyógyító, lélekkönnyítő hatásáról. Egyik megszívlelendő tanulsága pedig minden bizonnyal az, hogy porszemek vagyunk, mi emberek, a történelem tomboló viharában. Hogy mily kevesen múlik, megmaradunk-e vagy elveszünk. S hogy kiszolgáltatott parányiságunkban egyetlen esélyünk az emberségünk megőrzése, hogy emelt fővel mesélhessünk gyerekeinknek és unokáinknak a velünk és körülöttünk történtekről.