Lőrincz György új regényéről

Ötévnyi hallgatás után nagyregénnyel jelentkezett Lőrincz György, a szociografikus érzékenységéről ismert, műveiben az erdélyi magyar társadalom aktuális problémáival foglalkozó, Székelyudvarhelyen élő író. Magyar sorsregénye* a Trianon gyermekeinek örök hányódását, identitásuk szétszóratását mutatja be; a hangulat mégsem rezignált, mert e szétszóratás egyféle olvasat szerint megsokszorozódást is jelenthet.

A főszereplőben a Székelyföldről Nyugat-Európába emigrált (vagyis disszidált, szökött) kisember fantomképét ismerhetjük fel. A szerző azt próbálja megmutatni, hogy Csapó András sorsa nem egyedi, hogy a „kitántorgók” nagyjából ugyanazt a kálváriát járják végig.
Csapó meggyőződése tehát az, hogy az emigrálás kényszerét közvetlen vagy közvetett módon a trianoni békediktátum idézi elő. Mert Csapó szenved úgy általában a kommunizmustól is, de főként attól, hogy Romániában kisebbségi magyarként csorbulnak a jogai, hogy „bozgornak” kell lennie.
Csapó falusi szülők gyermeke: jól felismerhető helyszín a Hargita megyei Kápolnásfalu, ezért is van, hogy a Hargita, mint tájékozódási pont, mint időjárás-jelentő, már zsenge gyermekkorától meghatározó. Kolozsvárra kerül gyermektelen nagybátyjához; a szökés vágya nagyon korán megfogalmazódik benne, már 18 évesen, a sikertelen egyetemi felvételi után, hogy elkerülje a román katonaságot. Elkapják, megverik, megfélemlítik.
A könyv fókuszában Csapó egyéni életútja áll, de részletes társadalomrajzot kapunk, a szerzőt szemmel láthatóan tágabb összefüggésrendszerben érdekli az (össz) magyarság sorsa.
A harmadik szökését már tudatos tervezés, készülés előzi meg: edz (úszik, szalad), s végül kerülő úton, a Dunát átúszva, Jugoszlávián jut el Ausztriába. Megjárja a menekülttáborokat, aztán kiköt Bécsben. Kapcsolatba kerül néhány magyar emigránssal, és rövidesen T-né Macskássy Abigél emigráns grófnő kertészévé és kutyasétáltatójává válik.
A segítség szerelem formájában érkezik: megismerkedik Horgas Eszterrel, aki elvileg bácskai magyar, valójában magyarul beszélő jugoszlávnak tartja magát, számára nincs Újvidék, csak Noviszád. Csapó mégis imádja, például azért is, mert lágyan, szlávosan ejti a magyar szavakat. A szerelem irracionális, és áthágja a korlátokat: Eszter rövidesen már afelől érdeklődik, mit kell tennie, hogy magyar lehessen, Csapó pedig olvastatja vele a magyar klasszikusokat.
Aztán megszületik első gyermekük, Csapó elvégez egy targoncakezelő tanfolyamot, a munka mellett beiratkozik egyetemre, s pár év múlva beindít egy fordítóirodát, ami egyre sikeresebbé válik, főleg az emigránsok körében. Igaz, az ajtó fölött européer módon ez áll: „Andreas Capo”. Az önmegvalósítást tehát kipipálhatja a Csapó család, félő azonban, hogy teljesen a munkába temetkeznek.
Évekkel később, a romániai rendszerváltást követően, 1990 februárjában egy segélyszállítmányos autóval alkalma van hazalátogatni szülőföldjére. A hazatérés némiképp illúzióromboló: az országban továbbra is szegénység van, Váradtól az út kátyús; Székelyudvarhely után, Homoródtól pedig hiába lesi a Hargitát, az ködbe rejtőzik előle. Öccse elég nyilvánvalóan tudtára adja: ez immár az ők életük, Csapó András itt már csak vendég lehet. „Valami véglegesen megváltozott”, állapítja meg ő rezignáltan. Haza kellett térnie ahhoz, hogy megértse, Bécsben felépített élete kötelékei jelentik számára a megtartó erőt. Döbbenten ismeri fel tehát, hogy a hiányérzet örök: Bécs fölött mindig a Hargitát kereste, most, hazalátogatva, a Bécsben hagyott családját.
A regény nyelvezete plasztikus, gyakoriak a részletező leírások, a poétikus képek, ugyanakkor elég sok esszéisztikus, gondolati rész van, ezek olykor szétfeszítik a cselekmény keretét. Ezzel együtt a mű jó ütemű, és szép ívet fut be, ergo fontos és jó regény született e nagyon is aktuális jelenségről: a megélhetési (e)migráció ma is súlyos társadalmi jelenség a Kárpát-medencében / is. Azt is mondhatnánk, egyfajta összegzés ez a könyv Lőrincz György számára: mintha mindent el akart volna mondani (narrátora, szereplői révén), amit nemzetről, világról, nyelvről, kultúráról gondol.


*Lőrincz György: Bécs fölött a Hargitát. Nemzetstratégiai Kutatóintézet, Budapest, 2017.