Lankadatlan lázadás

„Ne hidd, hogy a lantnak/ereje meglankad/csak hangköre más” – erre az Arany János versrészletre gondoltam minduntalan, Czegő Zoltán új verseskönyvét* olvasva. És nem csupán azért, mert Czegő esetében is öregkori líráról van szó, mint e fenti, Mindvégig című versből vett idézet esetében, hanem azért is, mert Arany János a Czegő-líra egyik sarokköve.

Elég, ha csak a 2012-es, Kegyelmi idő című kötetének Egy kis független nyugalmat c. versére gondolnunk (mely természetesen Arany János Epilógus c. versét kontextualizálja): „A nyugalom jogát követeli/kinek már egyszer volt nyugalma//Meg van írva:/Nem is jár neki/Csak utánvétre van kiutalva”. Ez a dichotómia, az öregkori megnyugvás és az örök, pörlekedő nyughatatlanság határozza meg az új kötetet is, mely címében felesel eme 2012-essel. 2018-ra, amire Czegő elrúgta a 80. életévét (mgj.: ez a kötet születésnapi, limitált példányszámú kiadvány), a kegyelmi idő ítéletidővé válik. Talán a végítéletre kell gondolnunk? Az idő, mint motívum, mindig is nagyon fontos volt Czegő számára (eme összehasonlítási alap gyanánt elővett 2012-es könyvében ilyen szövegkörnyezetekben találkozhatunk vele, mint: „Időn túli folyamodvány”, „Az idő madara”, „Az idődben élek”, „Időtlen”, „Játékidőn túl”, „Időhiba”, „Időbeosztás”).
Az új könyv címadó verse (Ítéletidőben) ezzel a mottóként kiemelt fohásszal kezdődik: „Hogy ne kéne az életet/ítéletként élni”. Az alaphelyzet értékhiányos: az élet nem lehetőség, hanem inkább büntetés az elpuskázott lehetőségek, elkövetett hibák miatt. A vers tehát egy keserű, csalódott, negatív élet-mérleget készítő lírai ént mutat. „Zsoldra megy a játék. Nem csókra de vérre” – vázolja az első harmadban a problémahelyzetet: a kisember a hatalom bábuja, s csak azok érvényesülnek, akik kiszolgálják e hatalmat. Ilyen körülmények között túl sok boldogságot nem tartogat már az élet e hatalom ügyködéséhez asszisztálni nem kívánó, tehát kitaszítottá váló költő számára. Egyetlen reménye és öröme: unokái (ez visszatérő motívum): „Itt mára már a földrengés is néma/Legyen meg a mi akaratunk Ne néha/Ne köpjek valahonnan az életemre/Maradék földecském magam vethessem be//Ha bízunk magunkban elejétől fogva/unokánk nem süllyed ily alacsony fokra.//Sírni már csak az ők örömén tudok/Olyankor feledem hogy fenn az a hurok - /Feledjétek azt is aki nekem szánta/Velem temessétek a szót is hogy hátha.”
A kiábrándultság mellett a dac, az ellenállás továbbra is tetten érhető, és ez testamentumnak is tekinthető.
Elöljáró beszédében egyébként így engedi útjára kötetét a szerző: „Ítéletidő c. jelen kötetem talán nem durran akkorát, hogy a Rózsadomb tetejéig, egyesek-kettesek kunyhójáig fölhallatszodna. Ha nem bíznék még mindig az igaz szó erejében…, igen, igen, akkor nem is adnám közre kezemből.”
A harcos költői attitűd tehát 80. éves korára is megmaradt Czegő Zoltánban, bár – ezzel ő maga is tisztában van – nagy árat fizetett ezért. Amint ő fogalmaz: „Budapesten lakván 22 évet, megértem kitiltásom is a magyar irodalomból. Ma se oldott ez a gúzs…” Továbbra is az ajánlónál maradva: Czegő utolsó előttiként határozza meg kötetét, mondván, reméli, hogy befejezi még elkezdett regényét. Jó az, hogy 80. év teltével még tervezni tud az ember, ugyanakkor sokatmondó, hogy a versírással ezennel leszámolt (node: hallottunk még ilyent, például a többször emlegetett Arany Jánostól is…). Az Ítéletidő verseire tehát lírai számvetésként, összegzésként tekinthetünk: a sokat tapasztalt, az életet már megjárt (ugye, Aranynál maradva) költő annak tudatában fogalmaz sarkosan, szókimondóan, hogy tudja: veszítenivalója már nincs, de legalább tiszta lesz a lelkiismerete. Nyilván, némi frusztráció is tetten érhető – a tehetetlenségből adódóan.
A búcsú, a halálra készülődés gesztusai is megjelennek, mellyel azonban felesel az életigenlés, hogy még maradt némi elrendeznivalója: „A lombos hegyoldalban/eggyel kevesebb sír van/Valamit csak nyomhat a latban/hogy nem én vagyok lenn/hanem a föld van alattam//Sok hitványságot tagadtam/Nyíltan/Kinyírtak s kibírtam”.
Marad annak hite, hogy emelt fővel távozhat, bemocskolatlanul – végrendeletként ennek imperatívuszát hagyja hátra: „A többi néma csend. Már/alig van hely a papíron./Összekucorodva/remegek, míg írom/rendeletem végét.//Sose ejts pacát a fehér alapon./Szeresd a szó igazát, tavaszát/még ideát./Hadd lengessem fennen/szalmakalapom.”
Kedvenceim a kötetből nem annyira ezek a létösszegző költemények, hanem a tájversek, de még inkább a helyzetdalok, melyekben a lírai én egy derűsebb, könnyedebb, játékosabb arcát mutatja. Ilyenek az unokás versek, de ilyen például a Dedikáció című is, amely humora, szellemessége révén üdítő olvasmány. Maga a téma hétköznapi: a keretet egy szemorvosnál tett látogatás adja, ennek apropóján fogalmazza meg az öregség derűs nyűgségét. „Az ön szeme tökéletesen tiszta./Különösen a jobb szeme…/Elindult felém/mind a harminc illatos évtizede.//És hagytam nála/egy verseskönyvem, dedikálva./Most már ama szósort másítanám talán.//Higgadt magyar költő/ebben a korban már/– ha nem szamár/itt nincs korhatár –/nem szemorvosnőkhöz/hanem papokhoz jár.”
Számos versében felbukkan a hit, az Istenhez való megtérés nyugalma: a földi lét végéhez közeledve evidens a transzcendencia igénye.
Czegő Zoltán versei formai szempontból többnyire hagyományosak: ritmizáltak, rímesek. A rím általában továbblendítője, egyben kordában tartója a mondanivalónak, akad ugyanakkor néhány csikorgóbb megoldás is (egyetlen hendikepje az ilyen ünnepi kiadványoknak: a szerkesztő elnézőbb). No, de mi sem leszünk ünneprontók, erre nincs is szükség, hisz összességében jó búcsúvers-kötetet tett le az asztalra Czegő, mely durran is akkorát, amekkorát egy verseskönyvnek durrannia kell (a Rózsadombot talán inkább hagyjuk). Czegő Zoltán magáévá tette a hagyományos költőszerepet: vallani és vállalni. Akkor is, ha tudta, a költői szó már gyenge, a váteszség már anakronisztikus. Következetesen végigvitte vállalását. Lényeges az is – végtére is irodalomról beszélünk – hogy ez a vállalás sok jó verset eredményezett (meg néhány túlfrusztráltat is, de az ő helyzetében ezt megérthetjük). Hiteles attitűd, hiteles megvalósulás: azt hiszem, ennyi elég egy lírai életmű beteljesüléséhez. A lét meghatódik c. versében így összegez, felvonultatva mindazt a motívumkészletet, melynek elemei a korábbi versekben felbukkantak: „Pénz az idő, apró./Nem mérik kupával./És mind igyekeznénk./Ki miért, az rávall.//Ki lázadva éltél,/lelsz-e amott nyugtot?/Ennyi év nem elég/még azt is megtudnod.//Koldultad az áldást./A lét meghatódik./Virul egy virágszál. Éltesd a valódit.


*Czegő Zoltán: Ítéletidő. ARTprinter Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2018.