Borcsa János „lelki impériuma”

Forgatom Borcsa János új, sorozatban immár a nyolcadik kötetét, ízlelgetem, leteszem, majd újra előveszem; magammal viszem a hétvégére, a háromnapos csíkszeredai távollétem idejére, táskámban hordom, hogy amikor úgy érzem, elővegyem, és olvasgassak még belőle. Persze, kritikát nem lehet úgy olvasni, mint egy regényt, az olyan volna, mint amikor valami koncentrátumot hajtana le egyből az ember; kis kortyokban, kis nyeletekben kell élvezni, majd hosszan a szájban, a fejben, a gondolatokban kell tartani, az ízlelőbimbókkal körbetapogatni, hogy föltárja igazi, sokféle ízvilágát. Nyolc kötetet említettem, ami azt jelenti, hogy életének, „fennállásának” minden évtizedére jutott egy saját termés, plusz kettő ezeken felül is, és akkor az általa szerkesztetteket, gondozottakat, kiadottakat nem is vettem még számításba.

 Az első könyv, a Megtartó formák (1984) után egy tízéves szünet állt be a következő megjelenéséig (Szövegközelben – létközelben, 1994), ami valószínűleg az akkori kiadói politikával (is) magyarázható, hiszen, tudjuk, a kommunizmus legádázabb (utolsó) évei dúltak akkoriban Romániában, meg a változások utáni bizonytalankodások első éveivel, hogy azután két-négyévente jelentkezzék egy-egy újabb kötettel, sorrendben: Szövegszigettenger (1997), Méliusz József (2001), Irodalmi horizontok (2005), Őrzők és ébresztők (2007), Merítés (2009), és ez a mostani, a legutolsó, az Értékkeresők – értékalkotók (2012).

Elég csak a kötetcímekre vetnünk egy pillantást, máris kirajzolódik az a szűkebb-tágabb szépliteratúrai világ, ami Borcsa Jánost foglalkoztatja, amelyekre – úgymond – Borcsa mint kritikus feltette az életét: szöveg, érték, irodalmi horizontok, őrzők, ébresztők, és most az értékkeresők, értékalkotók; mesterek és barátok. Olyan mesterekről van itt szó, mint: Fábián Ernő, Láng Gusztáv, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Király László, Pomogáts Béla, Kántor Lajos, az ismertebbek közül, vagy a jelentős, de méltatlanul mellőzött Méliusz József (Borcsa szíve csücske), az ugyancsak feledés homálya által borított Molter Károly, és a jelenleg is alkotó, de az irodalmi kánonokban alig jegyzett, halk szavú költő: Jancsik Pál. A barátok pedig: a fiatalon, élete delén, alkotóereje teljében elhunyt, hallgatni nagyon tudó – e sorok írója számára is igen kedves – Boér Géza, az egykori barát, alkotótárs; majd az egykori iskolatárs, az úgyszintén Kézdivásárhelyről induló kitűnő költő, Markó Béla, közelebbiek és távolabbiak tehát: Bogdán László, Ferenczes István, Egyed Emese, Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Bölöni Domokos, Cseke Péter, költők, írók, közírók, el egészen a mostani fiatalabb generációig, a középnemzedékhez tartozó, de első kötetével, A hóhér háza című Kolozsvár-regénnyel csak mostanában jelentkező Tompa Andreáig, meg – nagyon kitüntető, megtisztelő figyelemként – e sorok írójáig.

És – természetesen – nem csak az eddigi kötetcímek beszédesek, nem csak azok adják meg egy kritikusi pálya, remélhetőleg még csak a delelőjén levő alkotói pálya alappilléreit, hanem a kötetekben fellelhető munkák címei, szavai is: ezek között tallózva is nagyon szépen megmutatkozik Borcsa János érdeklődési horizontja: Magunk keresése, Erdélyi magyar ellenzéki a zsarnokság idején, Erdélyi magyar szellemi vállalkozás, Szépségkereső – szépségteremtő, Aki megért s megértet; szabad gondolkodás, diktatúra, keresztmetszet, díszét vesztő szó, építő magyarság, számadás, visszapillantás, belső derű, csöndes szenvedély, irodalmi örökség, „gyönyörrel öldöklő öröm”, örökséghagyók, visszapillantás, darabjaira hulló egész stb. Már ezek a címek, kulcsszavak alapján is meg lehetne rajzolni Borcsa János kritikusi „fantomképét”, és valószínű, hogy ami kirajzolódna a gyors vázlatból, az nem lenne egyéb, mint az a fajta, hagyományokat, értékeket ápoló, őriző magatartás, ami – lehet – nem túlontúl divatos manapság bizonyos körökben, de ami, ha visszább szorul ez a mostanság dívó, harsány, ironiko-cseszegető-destruktivo-mindenremagasantevő stílus (vagy minek nevezzük?), mihelyst fordul egy kicsit a dolgok kereke, akkor – ahogy Láng Gusztáv írja a Borcsa könyvében – : „azonnal visszavált időszerűségbe”; és akkor ez az – úgymond – vállaltan „korszerűtlen” válik nagyon korszerűvé, időszerűvé.

Az írás teljes verziója a www.barkaonline.hu portálon jelent meg