Molnár H. Lajos regényéről

Volt egyszer egy Románia*

Gondolom, még sokan emlékeznek Molnár H. Lajosnak a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig megjelent, nagy port felverő és szinte azonnal elfogyó riportköteteire (És akkor átmentem a tűzön, Kilépés), meg regényeire (Donki Ákos, Falra hányt esztendő). Ez utóbbi után már nem is jelenhetett meg több könyve Ceauşescu Romániájában, újságokból, folyóiratokból is kitiltották, könyveit kivonták a könyvkereskedésekből és könyvtárakból, nevét még leírni sem szabadott sajtótermékekben.

Bár finoman szólva kellemetlen, de ez is egyfajta elismerés egy írónak, ha úgy tetszik, a legnagyobbak közül való. Mindazonáltal Isten ments az efféle méltányolástól. Helyzete a nyolcvanas évek végére annyira ellehetetlenült, hogy 1987-ben kénytelen volt áttelepülni Magyarországra.

„Odaát” sem hagyta abba az írást, négy új megjelent és egy megjelenés előtt álló regénye tanúskodik erről. (A Molnár H. írásait kedvelő olvasók figyelmébe ajánlom, hogy a régiek mellett a Magyarországon megjelent új könyvei is olvashatók és letölthetők az internetről: molnarhlajosiro/ Letölthető fájlok, könyvek…)

Az 1990 után megjelent könyvei közül a Volt egyszer egy udvar című önéletrajzi regénye aratta a legnagyobb sikert, három kiadást is megért, pesti és szolnoki kiadók mellett 2000-ben a kolozsvári Erdélyi Híradó is megjelentette. Molnár H. Lajos a tőle szokott módon ebben a könyvében sem kerülgeti a kényes vagy kínos témákat, még ha az saját életével kapcsolatos is. Szokatlan őszinteséggel, szókimondással megírt könyvről van szó, ami ritka madár az elhallgatásokban, kozmetikázásokban, önigazoló beállításokban bővelkedő visszaemlékezések között.

A Marosvásárhelyen született szerző gyerekkori élményei egy közös udvarhoz kapcsolódnak. Az udvarra nyíló lakásokban élő szomszédok összefonódó életén, a sokszor kicsinyeskedő torzsalkodásba torkolló mindennapjaikon keresztül formálhat fogalmat a felcseperedő gyerek az emberi kapcsolatok sokféleségéről, olykor visszásságáról. Valljuk be, a gyermekkor sem mindig idill. Főleg azért, mert amit a felnőttek el tudnak rontani, azt többnyire el is rontják. Nem rosszindulatból, néha épp jószándékból fognak mellé. Az előítéletek és frusztrációk is szerepet játszhatnak ebben, az empátia hiánya is hozzájárulhat. A gyerek lelki alkatától függ, miként és mennyire tudja túltenni magát a rossz történéseken. Nem tudom, könyve címadásakor a szerző gondolt-e Sergio Leone híres filmjére, a Volt egyszer egy Ameriká-ra, mert ugyancsak szól erről az a film is.

Hogyan jelennek meg egy marosvásárhelyi magyar gyerek tudatában először a románok? Hát a cigányok? Hát a zsidók? Hát a kommunisták? Mert másképp mint a felnőtteket, de a maguk módján a gyerekeket is foglalkoztatja az ilyesmi. Ha tudomásul vesszük, ha nem. Ha beszélünk róla, ha nem. És Molnár H. Lajos beszél erről is. Meg mindenféle másról, amit megélt, amit elszalasztott, amit kapott, amit elvesztett, amit megtalált, amiért kár volt, amiért nem. És ugyancsak hosszú a lista. Történtek azért jó dolgok is vele, például az évente ismétlődő két-három hónapos tartózkodás a Görgényi havasokban méhészkedés kapcsán (ebben a részben olvastam egy Wass Albertet is lepipáló leírást a hegyipatak csörgedezésének változatairól), vagy a Marosvásárhelyi Székely Népi Táncegyüttes gyerekcsoportjában töltött idő (élménydús gyimesi tartózkodások közbeiktatásával). És rengeteget olvas, ez is egy módja a rossz dolgoktól való elszakadásnak.

Közben, ahogy felnő a gyermek, tágul élettere is, előbb a város, majd az egész ország lesz tapasztalatainak színhelye. Milyen volt az ötvenes, hatvanas évek Marosvásárhelye? Hogyan lett lakosságában egyre nagyobb részaránya a célirányosan betelepített románságnak? Hogyan kezdett kivándorolni egyre több zsidó és német? A könyv olvasása közben izgalmas volt figyelni arra is, miben és hogyan tér el Molnár H. Lajos Marosvásárhely-képe más vásárhelyi írók, például Vári Attila városképétől. Majd elérkezünk a hetvenes-nyolcvanas évek Marosvásárhelyéhez és Ceauşescu Romániájához. A sunyi diktatúra éveihez. Ahol fő bűnnek számított lekaparni a vékonyan ráfújt csillogó mázt az alatta lévő bődületesen vastag hazugság rétegről. Molnár H. Lajos pedig következetesen ezt tette írásaiban. Az egyetemi évek (a pszichológia szak elvégzése előtt egy év színi tanulmány is szerepelt nála „műsoron”) után a resicai üzempszichológusi beosztás, majd az Ifjúmunkás újságírójaként eltöltött marosvásárhelyi évek tág rálátást engedtek a rendszer működésének alattomosságaira. Amelyeket szinte szociográfusi alapossággal és objektivitással igyekezett feltárni újságcikkeiben, könyveiben. A következményekről fennebb már szóltam. Még csak annyit, hogy áttelepülése után a magyarországi beilleszkedés sem volt zökkenőmentes, az ottani viszonyokban is bőven találhatók visszásságok. Bár erre ritkábban szoktak reflektálni az áttelepült írók, Molnár H. Lajos 460 oldalas könyvének végén erről is esik szó.

A kilencvenes évek elején némely kritikusok firtatták, hogy hát hol vannak azok az erre kihegyezett írók és azok az ütős irodalmi művek, amelyek személyes élmények nyomán lerendeznék a rendszerváltozás előtti korszakkal a szembenézést, számadást. Hát kérem, itt van egy-egy példány mindkettőből. De hol vannak a kritikusok és a sok méltatás?

* Molnár H. Lajos: Volt egyszer egy udvar. Szolnok, 2004, Szépírás Kiadó