Hajdú Farkas-Zoltán könyvéről

A menekülés – mint megmaradás?!

Súlyos dologról szól Hajdú Farkas-Zoltán könyve*. Egyes személyek júdássá válása, árulása sem könnyű téma, hát még ha egész népcsoportot ér ilyen vád! Mert ez is elhangzik a könyvben (és filmben), épp egy szász pap szájából, az erdélyi szászoknak a ’89 utáni tömeges és végleges Németországba való áttelepülésével kapcsolatban. Amikor Erdélyben véget ért egy nép nyolcszázötven éves történelme és az egykor több százezres közösségből alig tizenötezren maradtak. Vagy mára még annyian sem.

A szerző egy filmstáb segítségével portréfilmet készít két erdélyi származású sikeres német íróról, a film DVD változata mellékelve megtalálható a könyvben.

 Indulásukkor, a romániai kommunista éra kezdetén, a két szász író jó barátságban állt egymással, az idősebb szakmailag is segítette a fiatalabbat. Aztán a fiatalabb besúgta, elárulta az idősebbet a kommunista hatalomnak. Hosszú börtönévek következtek az elárultnak, rövidebbek az árulónak. Aki utóbb, a hatalom kegyéből, még a mérnöki fakultást is elvégezhette és beilleszkedhetett a szocialista társadalomba, mintegy haszonélvezőjévé válva annak. Csakhogy itt jön az igazi deus ex machina, isteni kényszernek engedve a besúgó otthagyta mérnöki foglalkozását, családját, házát, autóját, beiratkozott a teológiára és pap lett belőle: „...ha az Úristen szólít, megváltozik a világ az ember körül. Mert nem az az Isten szólít, akiről harmadik személyben szoktunk csevegni, hogy létezik-e vagy sem...” „Más a helyzet, ha az Úristen második személyben beszél valakivel! Mert akkor elfog a reszketés. Ez a hatalmas erő elsöpri az összes pragmatikus, logikus, földi érvet, és képessé tesz a lehető legabszurdabb cselekedetekre.” Miután pap lett, ’89 után meg kellett érnie, hogy majd mindenik híve Németországba távozott: „Az egész húsvét és karácsony között zajlott le. A diktatúra a tél kezdetén omlott össze. (...) A rákövetkező évben – sok száz falu, város egyházközségéhez hasonlóan – gyülekeze
tem is felkerekedett, és néhány hónap alatt minden eldőlt. Tudomásom szerint mi vagyunk az egyetlen nép, aki önkéntesen lépett ki a történelemből.”
De a történtek értelmezésében eltérések lehetségesek, annak függvényében is, hogy ki, hol és hogyan élte át a dolgot. Az idősebb, a besúgott szász író, aki 1968-ban Günter Grass közbenjárására kitelepülhetett Németországba, így látja népe exodusát: „Árulók lennénk? Elárultuk volna a szülőföldünket? Aki szülőhazáját kényszerből hagyja el, mert erőszakosan elvágták összes gyökereit, mert megfosztották kulturális öntudatától, az bizonyosan nem tekinthető árulónak. (...) Abban a helyzetben vagyunk, hogy egy valamikor zárt kultúrkör, amely nyelve, származása, történelme révén markánsan elkülönült szomszédaitól, óriási veszteséggel járó önátültetést végez.” „Az egyénnek itt kitüntetett szerepe van. Mert ha életben marad, új hazát teremthet magának. Viszont ha az egyént feladom, a szülőföld muzeális fogalommá válik. Nem, több százezer ember menekülésének összefüggésében nem beszélhetünk árulásról. (...) A szülőföldet úgyis magával viszi.”

Csakhogy az őt eláruló de még ma is Erdélyben élő írótárs az egyén szerepét is másként látja az egészben: „Még egyszer hangsúlyozom, minket innen nem üldöztek el. Sem a háború után, sem ötven év múlva. Végső soron a közösség önként hozott döntése volt a exodus. Nálunk az egyéniség mindig is a közösség függvénye volt, és ha ez a közösség valamit elhatározott, akkor az egyénnek sem maradt más választása. (...) És századoknyi erősségünk, hogy bölcsőtől sírig tartó sorsunkról mindig közösen döntöttünk, egyszerre csak a végzetünkké vált.”

Szívszorító dolgokról esik szó a könyvben és a filmben, számunkra, Erdélyben élő magyarok számára különösen. A két szász író visszaemlékezésén, elmélkedésén, vívódásán keresztül az a közelmúlt elevenedik meg, amit az erdélyi magyarság is megszenvedett. Egymás mellett éltünk, de volt-e, van-e tudomásunk arról, hogy mennyiben alakult másként a szászok sorsa,  megpróbáltatása?! Mert az, bár volt amiben megegyezett, de sokban különbözött is az itteni magyarságétól. És nem lehetséges-e, hogy aki csak magára figyel, aki közömbös a szomszédja iránt, azt egy napon szintén utóléri a szomszédja végzete? A könyv (és a többszörös díjnyertes film) után ezek a gondolatok kavarognak a befogadóban. S bár lehet, hogy visszásan hat éppen az írótársát eláruló, de Erdélyben maradt szász író egyik regényhősének szavait idézni, mégis az kívánkozik ide befejezésül: „Ne hagyjuk el fájdalmaink földjét. Inkább azon munkálkodjunk, hogy e tájról kiűzzük a szenvedést.”

*Hajdú Farkas-Zoltán: Az árulásról.Csíkszereda, 2011, Bookart Kiadó