Elvették az áramot. Fel sem néztünk. Van ilyen. Majd visszaadják. Mindig visszaadják. Legfeljebb egy kis idő után bosszús megjegyzéseket teszünk. Csak úgy megszokásból. Nehogymá! Ez mégiscsak a huszonegyedik század, modern kor, meg minden. 

Egy váradi kiskocsma történeteit, életmeséit gyűjtötte kötetbe Tóth Ágnes. A kis sarki ivó, valahol a Sebes-Körös partján, még a régi békeidőket idézi, merthogy ezek a kiskocsmák mára a múlt ködébe vesztek, helyüket átvették a divatos romkocsmák, elegáns bisztrók, ahová turisták, diákok és ráérős úrinépek térnek be napközben.
A Kocsmamesék főhősei önmagukat adják, minden megjátszás és álca nélkül. Saját életüket élik és vonszolják napról-napra. Egyszerű kisemberek ők, akik, ahogy a szerző fogalmaz: „bár nációban, műveltségben, világképben sokfélék, jól megértik egymást. Összekovácsolta őket sorsuk, meg az ital.”

Amerika, London, Párizs

Eltűntek az osztálytársaim. Az iskolatársaim. A tanáraim. A srácok a szomszédból. Hol vagy régi padtársam, kedves druszám a negyedik B-ből? Csehországból küldi a lájkolnivalót.
Az osztály eminens tanulói közül az egyik Magyarországról, a másik Hollandiából integet. A rossz tanulók is elmentek. Amerika, London, Párizs... Néha hazajönnek és beülnek a kocsmába, mint régen. Élőben közvetítik. Nézzük, lájkoljuk, koccintunk, kész is a rögtönzött osztálytalálkozó. Lélekben én is ott vagyok velük. Ahogy tizenöt-húsz éve, majd minden este. Szólt a zene, ittuk a sört, viccelődtünk, nem siettünk sehová, kivártuk a zárórát.

Hol vagytok régi szép idők? Amikor még a bozgorozás is, mint a csillag ment az égen. Mert tudtuk, hogy másik felett is van egy vöröscsillagos hatalom, és ez ott és akkor, nekünk, akikbe belekötöttek, némi biztonságérzetet adott.
Férfias játékok voltak azok. Nem hatódtunk meg attól, ha valaki odaállt elénk az iskolaudvaron és teli szájjal fújta a bozgort. Hosszú volt az út hazáig, merthogy akkoriban még gyalog jártuk azt az alig tíz perces utat. Nem voltak autóval elénk érkező szülők, sem iskolabuszok. Az óvodába is gyalog mentünk és egyedül.

Eltűntek az osztálytársaim. Az iskolatársaim. A tanáraim. A srácok a szomszédból. Hol vagy régi padtársam, kedves druszám a negyedik B-ből? Csehországból küldi a lájkolnivalót.
Az osztály eminens tanulói közül az egyik Magyarországról, a másik Hollandiából integet. A rossz tanulók is elmentek. Amerika, London, Párizs... Néha hazajönnek és beülnek a kocsmába, mint régen. Élőben közvetítik. Nézzük, lájkoljuk, koccintunk, kész is a rögtönzött osztálytalálkozó. Lélekben én is ott vagyok velük. Ahogy tizenöt-húsz éve, majd minden este. Szólt a zene, ittuk a sört, viccelődtünk, nem siettünk sehová, kivártuk a zárórát.

Ha itt vannak a belgák

Ha itt vannak a belgák, mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható. Ilyenkor részletesen kivallatjuk egymást, hogy asszongya: háuárjú és közben szünet nélkül mosolygunk egymásra. És ez még a nyelvtudást is helyettesíti. A falu népe boldog. Végre egy belga. Sőt, kis szerencsével akár több is. Egy egész nyáj. Itt legelésznek nálunk egy egész hétig. Nincs is annál felemelőbb, mint naponta összefutni velük valamelyik kocsma előtt és teli torokból, jelentőségteljes mosollyal rájuk dörrenni az életre betanult hellót.

„Volt olyan ’baráti’ beszélgetés, amelyről az öt résztvevő közül kettő jelentett.” A félmilliót is elérte a romániai besúgók száma. Csak a gondolatok voltak biztonságban. Mersdorf Ilona és Horváth Pál dokumentumkönyvének* árnyékvilágában a titkosszolgálat fondorlatosan behálózza egy település értelmiségét. Az „Erről nem beszéltünk” Beszterce ostromát idézi, a kommunizmus hatvanas és hetvenes évtizedeiből.

Ha itt vannak a belgák, mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható. Ilyenkor részletesen kivallatjuk egymást, hogy asszongya: háuárjú és közben szünet nélkül mosolygunk egymásra.

Vágtatsz keresztül a Fő utcán, sietsz, mert megszoktad, mert ez a sétálást, andalgást, ballagást nem ismerő leszegett fejű, valójában értelmetlen sietség jellemez kora kamaszkorodtól, így szocializálódtál, erre nevelted magad, kisajtolni az időt, vagy az idő sajtol ki téged?, bárhogy is, de folyton harcban lenni az idővel, mintha attól tartanál, hogy egyszer a kismutató és a nagymutató találkozása lefejez, és akkor rohanhatsz tovább fej nélkül, és akkor ott, azon a kora délutáni órán egyszer csak rájössz, hogy senki sem rohan ott a Fő utcán, csak te;

A síráshoz, anyaországi nemzettársainkhoz hasonlóan, mi is jól értünk. Ha végiglapozzuk a rendszerváltás óta kiadott lapok kollekcióit, hamar belefáradunk abba a rengeteg és vég nélküli rinyálásba és panaszkodásba, ami nyomdafestéket látott azóta. Hogy a többség kegyetlen beolvasztó politikája, a nemzetállamra törekvő románok, a sors, ami ellenünk fordult, amott Trianonban, ahol a győzők érzéketlenül megszabdaltak minket, meg a fárasztó jelen a beolvadásról, a nyelvi jogok hiányáról, arról a sok-sok küzdelemről...