Középiskolás voltam, amikor megismertem. A legkorábbról, talán a hetvenes évek végéről, a nyolcvanasok elejéről egy ingázó autóbuszos jelenet sejlik fel előttem. Kézdiszentléleken, a megállóban, az akkoriban szokásos nagy tolakodás közepette, felszáll egy szakállas, a többi ingázó közül kirívó külsejű fiatalember, és van bátorsága higgadtan, indulatmentesen kikérni magának valami istentelen parasztságot az embernek kinéző, homo sapiensnek látszó, messzemenően faragatlan autóbuszsofőrtől. Ott, azon a „terepen”, ahol egyébként gazsulálással, mézesmázos hízelgéssel és egyéb ilyen gerinces székely ínyencségekkel találkozhatott szinte napirendszerűen az ember. Szóval: azt láttam, tapasztaltam akkor, hogy ez az értelmiségi fiatalember nem csak külsőleg más(abb), nemcsak ábrázatával, öltözködésével, viselkedésével „lóg ki” környezetéből, azoknak tolakodó, gyurakodó tömegéből, akik közül majdhogynem leszaggatott ruházattal, tisztességesen meglökdösve, megtaszigálva, összevissza potyolódva valahogy felküzdötte magát az autóbusz előterébe, a mindenható sofőr színe elé.