Odajut az ember végül
áll szemernyi áram nélkül
a szélvédőre pára csap
mindenütt iszap és latyak
valami talán eldugult
próbálná megint újragyújt
hagyná kicsit még remegni
fülében máris seregnyi
hangot hall hahó-hóhahót
nem tudja ki szólt szótagolt
nem tudja hogyan volna jól
az ember végül elhajol
érzi hogy valami elöl
szembesüt ő hátradől
vágja a szél és szembekap
számolja kattog katakatt
A nemigen olyan, mint az igen, csak egy picit nem. A nemigen olyan, mint a nem, csak egy picit igen. Pontosabban egy picit igen, egy picit nem. Végy egy kevés igent, adj hozzá kétkanálnyi nemet, keverd jól össze őket, s máris kész a nemigen. Ha azt mondjuk például, hogy egy lapban – tegyük fel – nemigen vannak tabutémák, akkor elismerjük, hogy igazából nem kellene legyenek, hogyhogy?, nincsenek is, de azért időnként előfordul, hogy vannak.
Az év első napjai.
A helyi ember alig várja, hogy vége legyen a sok ünnepnek; aztán amikor már vége van a rengeteg cécónak: a karácsonyra való készülődésnek, a karácsonyi ünnepeknek, a munkahelyi előszilveszternek, a szilveszterre való készülődésnek, majd a szilveszternek, akkor nem hiszi el, hogy ilyen hamar véget ért ez a kéthétnyi ünnepelés, s hogy kezdheti a mindennapokat elölről.
Apám és nagybátyám emlékére,
Lőrincz Györgynek
A disznóölés errefelé olyan, mint a karácsony, a húsvét vagy bármelyik jeles ünnep az évben, a disznóölés az élet egyik ősi helyzete, hozzátartozik az emberi élet rendjéhez, otthonosság és összhang lengi körül, mint a zsírszag vagy a pára. Csak behunyjuk a szemünk, s hajdani szerelmek, egykori csodás naplementék, varázslatos, acélkék fényben pompázó, szikrázóan csikorgó napfelkelték jelennek meg előttünk, régvolt zenék üteme csendül fel valahonnan – talán a rádióból – fülünkben, amikor hajdani, gyermekkori disznóvágásokra emlékezünk. Milyen nagyszerű érzés volt várni, istenem, azt a karácsony előtti vagy „a két ünnep közötti” decemberi napot, amikor végre sor került a felhizlalt állat levágására.
Nagyapám emlékére
Aztán lehívattak a Néptanácshoz, hogy mondja el szépen az elvtárs, mikor adott túl a biciklijén, és mennyiért tette, me’ hogy azt nem szabadott volna, me’ ugye, az is, ugye, államosítva volt, és hát ugye, közvagyon. Mondja csak el szépen, sorjában, hogyan is adott túl az értékes, kis közösségünk számára különösen értékes járművön, és azt is mesélje el, szépen, sorjában, hogy miért épp egy szomszéd falusi kuláknak adta, és hogy mi a véleménye arról, hogy ezután kitől fogják majd kölcsön venni az elvtársak, amikor a községünkhöz tartozó falvakba szeretnének meggyőző útra menni.
A 70 éves Király Lászlónak
A gyümölcsökben még arany nap kering,
De díszei már hullnak lassan a kertnek,
Tarlott bokrok, száradt kórók, röpülő,
Lebegő ökörnyálak, s a pirosodó almák
Mellett már rozsdásan virítnak a sárga,
Barna, rózsaszín, rőt- és aranyszínű levelek.
Ó, balzsamos nyári illatok, virágoktól
Terhes, rózsás kicsi kertek, zengedező
Zephyr, messzire tovaillant symphonia!
A füzes komor fái alatt, a völgyben, a
Malomárok elvadult bozótjain, kusza
Növényein néma homály borong…
A gyermekkor nehéz illata, volt-napok percei, órái, pillanatai. Szuszogó öntudatlanság, örömök, fájdalmak, csalódások, majd az eszmélkedés. Délutánok nemes fénytörései, erdők rozsdája, szemerkélő esők, köd, ólomgőzös párát lehelő földek. Árnyas esték, csatakos kertek a koraősz finom fátylaiba csavarva. Aztán a téli napok szürke selyemfüggönyei.
Középiskolás voltam, amikor megismertem. A legkorábbról, talán a hetvenes évek végéről, a nyolcvanasok elejéről egy ingázó autóbuszos jelenet sejlik fel előttem. Kézdiszentléleken, a megállóban, az akkoriban szokásos nagy tolakodás közepette, felszáll egy szakállas, a többi ingázó közül kirívó külsejű fiatalember, és van bátorsága higgadtan, indulatmentesen kikérni magának valami istentelen parasztságot az embernek kinéző, homo sapiensnek látszó, messzemenően faragatlan autóbuszsofőrtől. Ott, azon a „terepen”, ahol egyébként gazsulálással, mézesmázos hízelgéssel és egyéb ilyen gerinces székely ínyencségekkel találkozhatott szinte napirendszerűen az ember. Szóval: azt láttam, tapasztaltam akkor, hogy ez az értelmiségi fiatalember nem csak külsőleg más(abb), nemcsak ábrázatával, öltözködésével, viselkedésével „lóg ki” környezetéből, azoknak tolakodó, gyurakodó tömegéből, akik közül majdhogynem leszaggatott ruházattal, tisztességesen meglökdösve, megtaszigálva, összevissza potyolódva valahogy felküzdötte magát az autóbusz előterébe, a mindenható sofőr színe elé.
Fekete Vince: Égzengésben
„…a vers nem azért fogalmazódik meg, hogy a könnyzacskókat ingerelje és ellágyítsa a szíveket. Éppen ellenkezőleg: azért születik, hogy megkeményítse azokat.” (Ecce poeta. Farkas Árpáddal beszélget Benkei Ildikó)
A ritkán megszólaló, „szűken mért” szavú, versben keveset beszélő költőink közé tartozik. Teljesen készen, abszolút teljes fegyverzetben érkezett, „panyókára vetett kabáttal”, kamaszos lendülettel, ám érett férfiúra jellemző komolysággal, komorsággal és felelősségtudattal; a „politikum gerjesztette mámorból” való kijózanodás utáni „másnaposság” érzésének keserű tapasztalatával, összeszorított fogakkal, sziszegve sem szolgáló makacs elhatározással. Talán innen jöhet, a genetikai meghatározottságon túl, az a dacos konokság, ami ennek a költészetnek az egyik alapvető meghatározója.
MÁRCIUS
Hogy lebéklyóz a félelem,
húz, levisz hínárosába,
villognak lent a csillagok
hidegen foszforeszkálva.
Valami szörny a szívedből
a gyomrod mélyére jut,
millió karját lefelé
viszi millió alagút.
…………………………..