Nehéz megközelíteni Pomogáts Béla világát*. Proteuszi alkat. Nem alakváltozatai kápráztatnak el, hanem az életmű gazdagsága, termékenysége és a feldolgozott anyag mennyisége. Obersovszky Gyula, ötvenhatos forradalmár Prelűd halál után harmadik kötetéhez írt előszóban írja Pomogáts, hogy nemcsak a költő-fogoly memorizálta, papír hiányában, a verseit, hanem rabtársai is, akik aztán, kiszabadulva, tollba mondták neki. Sántít a hasonlat, de valahogy így “közlekedik” Pomogáts Béla tudatában mindaz, amit a földkerekség bármely pontján magyar nyelven leírtak. (A nyugati magyar irodalom történetét ő írta meg Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval!) Járta és járja a világot, sűrűn látogatja a könyvtárakat, a levéltárakat, az irodalmi intézményeket, a szerkesztőségeket és barátait, szórja az ismereteket, ugyanakkor gyűjti a másokét, csodálatos körforgás jön így létre; nincs olyan eseménye az irodalmi életnek, amelyről ne szerezne azonnal tudomást, és ne reagálna arra, és ebben az állandó szellemi pezsgésben, ebben az embert próbáló tornamutatványban két megbízható fegyvere van: bámulatos memóriája és kivételes szintetizáló képessége.

A befejezetlen interjú

Ha jól emlékszem, híres, ország-világ járó zöld Skodájával érkezett Beke György Bécsbe valamikor a kilencvenes évek elején, korpulens alakja ellenére sebbel-lobbal, önmaga körül szelet kavarva viharzott be a lakásunkba, s éppen csak lezökkentette óriási aktatáskáját a karosszék mellé, ahol hellyel kínáltam, már szegezte is szembe velem az első kérdést, hisz interjút készíteni jött: „Mit keres egy székely Bécsben?”

Kettőezer nyolc október ötödikén lett volna hatvannégy éves, születésnapja előtt, harmadikán jött a karvaly hír: átköltözött az örökkévalóságba.

Kivételes tehetsége biztosítja neki azt itt lent, a földön is. Életútjának váratlan, többnyire tragikus fordulatai torokszorítóak, akárcsak verseiben, történeteiben a világot őssejtig boncoló-lebontó vizsgálódások. "Ezek a versek Sepsiszentgyörgy-Bukarest-Kolozsvár-Bermuda háromszögben születtek" - írja Kísértethajók (1986) verseskönyvében.

A dobbantó deszka majd minden kezdőnél az abszurd(oid), de az csak Páskándinak sikerült korábban, kellett az avantgárd-kétszersült – itt keressük/keresik Király Zoltán helyét, terét, mezejét –, végül legtöbbjük nem tudott meglenni a mindenható posztmodern nélkül. Nincs semmi baj vele. Csupáncsak áporodottan, kifáradtan, únsággal érkezett meg Kelet-Európába. Király Zoltán első, gyűjteményes, új versekkel is bővített kötete, a Férfifiók ennek az irodalmi “kevercsnek” a végeredménye. (Ne legyen sértő a szó, a tizenöt éves Madách Imre egyik öccsével Litteraturai  Kevercs címmel szerkesztett családi lapot!) Az úgy van, hogy aki hegyet akar rakni, annak földre van szüksége. Ha földet váj az ember, gödör keletkezik. A gödörből hordjuk a földet a hegyre.

Négy évig tartott a káprázat, akkor születtem én, negyvenben fogantam, negyvenegyben jöttem a világra, negyvennégyből őrzöm az első emlékképem, emberi eszmélkedésem kristálydarabját, bukolikus pásztorjátékát. A HATÁR leszelte kicsi falum, Székelyhidegkút határának néhány dűlőjét, az asszonyok átjártak sarjút gereblyézni Dél-Erdélybe, a férfiak lépést sem hőköltek sok évszázados foglalkozásuktól: őrizték a HATÁRT, csakhogy most már nem a keletit, hanem ezt a belsőt, a szike-vágta sebet, s közben szántottak, vetettek, boronáltak, volt két gazda, Kecskés Lőrinc és Gyerkó József, akik, ha beleakasztották Magyarországon az ekéjüket a földbe, megfordulni a keskeny parcella végén már csak Romániában tudtak.