A Füst a legelső magyar, erdélyi holokausztkönyv. 1945 végén jelent meg, szerzője némileg ismert volt a romániai magyar olvasók körében, hiszen írásai jelentek meg különféle irodalmi lapokban, társszerzője egy remek színdarabnak is, melyről ragyogó, izgalmas beszámolók jelentek meg jóformán minden fontosabb sajtótermékben (mára teljesen elfeledték).
Nagy Koppány Zsoltnak
Tisztelt Szerkesztőség!
Köszönöm a könyveket, a börtönkönyvtár nevében is. Mihelyt egészségem engedi, írni fogok róluk. Addig is mellékelek egy régebbi kritikát. Mostanság magas vérnyomás, szorongás, depresszió, úgy egészében véve totális kilátástalanság gyötör. Winston Churchill fekete kutyája… Valójában jó ismerősök vagyunk, ezért különösebb figyelmet nem fordítok rá, inkább az bosszant, hogy a munkában akadályoz. A gyógyszeres kezelés sokat segít, sajnos ennek ára is van, olykor zavarosak a gondolataim.
Bocsássanak meg a modoros fogalmazásért, most kliséknél többre nem futja. Biztosítom Önöket, hogy megállapodásunknak eleget teszek. Továbbra is várom a könyvadományokat, fogolytársaim nagy örömmel forgatják.
Maradok tisztelettel, Bookporn
Mozogni egy adott tájegységen belül (vagy visszatérni ahhoz), annak értékeivel szemlélni a világot, hűnek maradni ezekhez az értékekhez és vállalni azokat napjainkban is – így lehetne összefoglalni Hegedűs Imre János könyvét. Nyilván a dolog nem ennyire egyszerű, sőt, globalizálódó világunkban egyre bonyolultabb.
Az, hogy ezeket a verseket már kéziratban is ismertem, valójában megnehezíti, hogy róluk beszéljek. Sok formán átkúsznak, egyesek lemaradnak, esetleg máshová kerülnek, ismét mások kígyó módjára vedlenek, teljesen átalakulnak, és így tovább... A kapott „kész termék” pedig vagy fedi a kézirat valóságát, vagy nem. A könyvekben az a legrosszabb, hogy zárt világot alkotnak, legjobb, hogy szerencsés esetben tovább lehet gondolni őket. Ebben az esetben a továbbgondolás egyenesen kötelező, ha nem riasztja vissza a gyanútlan olvasót a – hm... - végül is egyszerű cím: Szégyen.
Örökszűz
Harapott a levegő. Hideg széltől nyögtek a fák, tövük avas havat rejtett. Borzongva húztam be karomat az ablakból. A hegyoldali hirtelen kanyarnál elfeledtem levenni lábam a gázról. Hersegett az autó oldala, úgy éreztem, vénáimba reccsen a rozsdás hang. A fürdőtelepen rendőr állított meg, tisztelgett, kérdezősködött, kapkodva válaszoltam. Visszavezetett a korláthoz, unottan állította ki a javításhoz szükséges jegyzőkönyvet.
- Megesik – sajnálkozott kötelességtudóan.
- Igazán... – örültem.
- Kár nem történt – legyintett.
Lehetne szuperlatívuszokban beszélni erről a könyvről, hogy mennyire hiánypótló, igazmondó, lelki és megbékélést nyújtó, aprócska történetek egész tárháza; mennyire áldozatos, önzetlen, kitartó – és így tovább… De nem tudom ezt megtenni. Gondolom, a szerzőnek sem az volt a szándéka, hogy ponyvapszichológiai iskolát nyisson, megteszik azt helyette mások, legalább annyira tömve a saját zsebüket, mint hülyeséggel az arra hajlandók fejét (és mekkora piac ez). Amiről írni tudok, az a valóság, semmi egyéb.
A több ágra szakadó, egy gyökérből származó idő, idők regénye ez. Szereplője önmaga kiszolgáltatottja, de éppúgy az önön gyökereinek is.
Három fontos idősík volt számomra a regényben: múlt (nagymama), másik múlt (anya, leánya), és a jelen. Jövőnek nyoma sincs. Az író úgy járkál az idősíkok között, hogy Einstein és Stephen Hawking is sírva fakadna az irigységtől.
Ezzel a prózával szöget lehet verni a falba. Nem is akármilyent: óriási acélszöget gránitkemény falba. A regény a kommunizmus utolsó hónapjairól szól, Temesvár környékén játszódik, nyomokban rendszerváltást is tartalmaz. De nem ez a mondanivalója. Nem a politika, a rendszerváltás, hanem az emberek, és ahogyan ők megélik azt a világot. Melyet megéltünk sokan, nagyon sokan. Fiatalok számára elképzelhetetlen az az életérzés, ami akkoriban uralkodott. Gránitfal vette akkoriban körbe az embereket, és valóban patronnal lőtték az acélszeget a falba.
Diktátorok, elmúlás, széleskörű történelmi ismertetés, rothadás, kapzsiság, filozófia és így tovább könyve ez. Márai 25 évig érlelte e könyvet, végül Amerikában írta meg, meglehetősen rövid idő alatt. Dialógus-regény. Fejezetenként egy vagy két szereplő (rabszolgák, orvos, szerető, eunuch, ékszerkereskedő stb.) szólal meg, általuk mutatja be a szerző Cézár meggyilkolását. Ez a fajta írásmód ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy több oldaláról lehessen megismerni a diktátort.
Muszka Sándor 2013-2014 környékén nagyot dobbantott a Sanyi bá című "falutudományos" könyvével, melynek számomra elévülhetetlen értékei, hogy sikeresen megidéznek egy olyan világot, mely bizony kihalóban van. Az egyszerű, falusi ember okoskodásai, melyek annyira ízesek, mint a jól füstölt szalonna, disznóhússal főtt fuszulykaleves hagymával - nos, ezek immár az elmúlás küszöbét tapossák. Hogy tudtál ilyen könyvet írni? - kérdeztem a szerzőt, hiszen csak verseit ismertem, szerettem. "Úgy, hogy paraszt vagyok" - nézett rám Sándor, és némileg tréfásan mosolygott. Akkor is tudtam, most is tudom, Muszka lelkében több van mint versláb és hexameter, rejtezik ott egy rácsodálkozás és kritika-nélküli befogadása az egyszerű értékeknek. Igen, a túlbonyolítás sok esetben (ha ugyan nem minden esetben) hamis, felesleges, untató, mi több - undorító. Ezért a szerző Sanyi bája számomra egyfajta archaikus karakter, melyből már nem sok található ezen a világon.