Debütkötek megjelenése után el-elhangzik: az igazi törésteszt az, hogy lesz-e második, mennyi muníció marad hozzá, hogyan viszonyul az induláshoz a folytatás.
Dimény H. Árpád második kötetét olvasva nyugton állítható, hogy akadály nélkül, sikeresen vette a vélt vagy valós próbát. Szűk két év telt el első kötete, az Apatológia megjelenése óta, ennek viszonylagos, a „receptekhez” mért megkésettségét rövid idő alatt felülírta a kötet kedvező fogadtatása, és jelenleg egyszerre emlegetik a fiatal szerzők között, illetve tartják számon az érett (erdélyi) magyar lírikusi vonulat tagjaként.

Fekete Vince legutóbbi verseskötete némiképp rendhagyó, mintha kitérő, megálló vagy épp az erőgyűjtés lenyomata lenne. A megállapítás nem kisebbíti a felismerést: a Szélhárfa. 99+1 haiku (Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2016) izgalmas, a korábbiakhoz joggal mérhető könyv. Fekete Vincénél korábban, ilyen mértékben, bejáratlan terep a haiku, és nem meglepő, ismerve gazdag eszköztárát, kreativitását és találékonyságát, hogy helyenként sajátos csapáson haladva foglalkozik a műfajjal.

„Székelyesen” megkomponált kötet a Lövétei Lázár Lászlóé: az alkalmi versek, amelyekből a könyv építkezik, műfajként laza kötődésmódot feltételeznek, egymáshoz is, az eddigi szerzői életműhöz is, itt mégis sajátos értelmezéshálót hoznak létre, reagálva egymásra, korábbi LLL-kötetekre (Két szék között, Zöld), elődökre és pályatársakra. Ezzel párhuzamosan és ebben az értelemben egymástól olykor távol eső földrajzi (és vers)terek (New York, Róma, Csíkszentdomokos), illetve szintén nagy íveket kirajzoló, az alkotói pálya különböző idősíkjait is jelentő időpontokat mér össze, önértelmezően is.

Tamás Dénes sepsiszentgyörgyi író látszólag több műfajban próbálja ki magát, különállóan, az utóbbi időben, jelzik ezt sűrűsödő közlései is az irodalmi-kulturális folyóiratokban, ám alaposabb ránézésre kiderül: van ebben az alkotói útelágazásban több kapcsolódási pont is. Már a kötettel történő debüt idején, a 2013-ban Kolozsváron megjelent, Honfoglaló esszék című könyvét olvasva érezhető-sejthető volt, hogy az esszéíró előbb-utóbb kikacsint a szépliteratúra felé.

A sugárúton
(Pe bulevard)

Élvezem a sugárúton, van ott minden. Koccanhatsz, tiszta véletlenségből, egy-egy csöcsössel, sőt, mintha se kép, se hang, a seggére is adhatsz egy pacsit. Szót se szól vissza, sietős neki. Mindenki rohan, s ez kúl, olyan, mintha gyorsított képen mozognának. Úgy, mint a Mátrixban. Ha nincs semmi dolgod s nem nyavalyogni jöttél – naná, elég, ha látod, mi van egy-egy kirakatban, s jön, hogy bombát nyomj beléjük –, a Big Brother kismiska ez mellett. Tökmaghéj lebeg sűrűn az égből, elfekszik a járdaszélen, marsok és csipszek tasakjai, cigisdobozok és csikkek mellett. Egy-egy kóbor korcs oson át a csajszik fekete, ezüstös, vörös, sárga, barna küllőinek sűrűjén. Azok addig súrolják a köztük lévő levegőt, amíg az, szegény, lövellve elélvez.
Másképp honnan lenne néha, csak úgy, egy-egy széllökés, a sugárúton végig?

Vedlések
(Exuvii)

A kulcslyuk

A mesebeli örök rejtély: az utolsó, titkos, zárt ajtó, nem tudni, mi lehet mögötte... Vajon ezen a legendás ajtón akad-e kulcslyuk is?
Ha kulcslyukon át figyeled, a világ, az is, amelyiket ismersz és amelyikhez hozzáférésed van, mássá változik. Ismét otthon hagytak egyedül, körös-körül egy rakás fényképpel ismeretlenekről, hogy ne unatkozz. Jól tudják, ez valamiféle játék számodra. Most lenne lehetőséged arra, hogy egyik szobából a másikba kóricálj, és kedvedre megnézegess mindent, ami utadba akad, aprólékosan megvizsgálva, megtapogatva, megsimogatva a dolgokat, hogy érezhesd újra és újra hűvösségüket, és hogy mindenféle felületükkel saját magadat is megcirógasd...

Mulatság anyámmal
(regényrészlet)

Tanárom kéziratait nem kapcsolom össze, kivárok, reménykedve, hogy még el tudok csenni belőlük… Akkor fogom majd összekapcsolni, amikor annyi lesz belőle… amennyi csak lehet. Egyelőre félreteszem.
Megint néhány különálló marhaság következik, még csak össze sem rakhatók oldalakká. Szétszórtan hevernek, összevisszaságban, nagy tereket elfoglalva, sok lapon. Istenem, mennyire idegesítenek az emberek gondolatai! Az a szakadatlan hülyeség, hogy gondolataik legyenek, és állandóan véleményük… Persze, nyilván, szorgalmasan leírják ezeket, saját fejük után:

Nyolcadik fejezet*
amelyben rájövünk, hogy Costel Spătaru úr és felesége között miért van szószünet

Costel Spătaru a legmogorvább lakója az Akácos utcának, és minden szomszédja jól tudja ezt. Egyfolytában olyan morcos, hogy nehezen lehet eldönteni, mikor ideges. Viszont most mintha ezer ördög szállt volna beléje, ahogyan a felesége, Aurora fogalmaz. Dühében csak ül a széken, és nem szól egy kukkot sem.

Mulatság anyámmal

(részletek)

Miután kiértékeltük a tervet, kollégáim úgy döntöttek, menjünk ki egyet a városba. Pizzát eszünk valahol, aztán táncolni megyünk. Deea is rábólintott. Én nyilván egész nap nyugtalan voltam ettől. Nem tudtam, mibe öltözzek, milyennek kellene lennem leginkább. Anyu úgy nevelt, mintha önmagát nevelte volna, a gének és a nevelés révén is a kacérkodás gyengéjét adta át nekem.

Az irodalom helye Zetelaka történetében - avagy fordítva

Van Zetelaka és van egy irodalom. Előbbi léte kézzelfogható, utóbbiról máig sem biztos: romániai-e vagy erdélyi? Hogy magyar, az biztos. Esetleg székely is. Akárcsak Zetelaka. És itt már kapcsolódhat a kettő. Meg is teszi, az EMIL jóvoltából, évente (idén már harmadik alkalommal). A frigyből született (és folyamatosan létrehívott) írótábor mindkét jellemvonást magán viseli: a bizonyosságot és a tétovázást (már ami jövôjét és egy-két vetületét illeti).