A zöld fotel lakója - ez Balázs K. Attila második könyve a 2009-ben megjelent, Vizuáliák címet viselő verseskötet után. Nem tudom, mi az oka, hogy ezúttal prózával próbálkozik, mindenesetre azt hiszem, a váltás hasznos volt. Ha a Vizuáliák kapcsán az eredetiséggel együtt képzavarról értekezik a kritika (www.helikon.ro/index.php?m_r=2045), A zöld fotel lakója esetén véleményem szerint pozitívabb a mérleg.
Úgy tűnik, megértünk arra, hogy könyvekben is hasonló képpen fogadjuk be a világot, mint a reklámokban, filmekben már régen: mindent egyszerre. Ez a könyv legalábbis erre tesz kisérletet, így aztán elmondhatom, hogy olvasása nagy kaland. Elismerem, ezt a “mindent” kimondani merészség, hát lássuk, mit is kínál nekünk Barta András könyve*.
Először is, egy matematikai pontosságú címet: Magyarország = anyád. Nos, aki erről az anyaország fogalmára asszociál, helyben van. Ha az anya fogalmára, és azt terjeszti ki az egész nemzetre, akkor se jár messze a valóságtól.
A világ nem rossz, a világ csak gyermeki.
S az ember sem lett gonosszá, csak
elveszi mi kell neki, hisz jár neki.
Kiért születne különben a kényelem,
a luxus és a máz,
ki venné meg, mit hat földrész,
s a földalatti mozgalom, no meg a földönkivüliek serege is tán,
ránkruház.
Egy gombnyomás, s az egész
világ minden öröme lábaink elé terül.
Egy gombnyomás: bejárjuk a világot, megtudjuk
mi mennyibe kerül,
s házhoz kérjük
az üdvösséget.
Igen, diszcsomagolásban, persze...
Bárki megnyomhatja, akinek van mersze.
Én már találkoztam ilyen emberrel*. És néztem, de nem láttam, és azt akartam, hogy láthatóvá váljon számomra. Ő pedig azt szerette volna, ha megtanulom, hogyan kell őt látni…
Más. Talán megfogni sem lehet, miben. Nem összehasonlítható, mert nem „ilyenebb”, és nem az „ez” vagy „az” hiánya jellemzi. Egyszerűen csak önmagában, önmagából élő független entitás, aki figyelmen kívül hagyja az ismert normákat. Önmagára az „antiszociális” jelzőt használja, de ez csak annyiban igaz, amennyiben önmagát a társadalom nélkül is el tudja képzelni, létezésével tehát nem járul hozzá a társadalom éltetéséhez. Talán inkább aszociálisnak nevezhetnénk.
Az első kérdés a könyv olvastán: miért ír valaki ennyi adat birtokában ilyen könyvet? Mert milyen is ez a könyv? A kérdésre nem is lehet válaszolni: nem tanulmány, nem esszé és egészen biztosan nem történelmi regény. Sok-sok adat, sok-sok dokumentum, amiből bármi lehetett volna, és végül ez a könyv lett belőle. Ilyen címmel, mégis különösebb tekintettel a nagypapára – ő csak a könyv apropója. Talán az olvasók miatt írt ilyen könyvet a szerző. Talán a műfajt (de melyiket?) akarta „szelídíteni”, közelebb hozni a hétköznapi emberhez…
„Valamikor, azt hiszem, régen lehetett – nem tudnám biztosan megmondani, sok, vagy kevés idő telt-e el azóta, az idő, kuszán, úgy szertefoszlik, mint menyasszonyi fátyol a tüskebokorban –, egy ősi családban született egy koravén gyermek. Tudta mindenki arról a családról, hogy a vérük romlott és sűrű, és hogy meggyengült a sok rokonházasságtól.A legrégebbi ős, akire még valaki emlékezett, úgy mondják, egy kőhalom alatt nyugszik egy olyan várban, aminek ma már csak az emléke van meg. A gyermekről nem mondhatni, hogy az első perctől látszott rajta a vénség. Átlagos emberpalánta volt, sem túl erős, sem túl satnya.