Publicisztika

Itthon vagyok

Nabokov Végzetes végjáték című regényének főszereplője, Luzsin úgy emlékszik vissza szülővárosára, Pétervárra, mint ahol minden zöld volt, olyan zöld, mint a sétatéri fák a tó körül. Ha kicsit játékból, de azért valódi melankóliával megpróbálnám egyetlen mondatban jellemezni gyermekkorom Kolozsvárját, én is mondhatnám nagyvonalúan, mint Nabokov hőse: minden zöld volt, olyan zöld, mint a sétatéri fák a tó körül. Hiszen Kolozsváron is volt Sétatér, és tó, meg fák. A kísérlet persze több szempontból is problematikus. Egyrészt azért, mert mi az, hogy „gyermekkorom”? Luzsin a visszaemlékezés pillanatában már Berlinben él, nem Péterváron. Én viszont sehol máshol (nem, nem másutt, hadd eresszem most el magam), mondom, sehol máshol nem éltem, mint éppen itt.

Fogas kérdés

Várjunk még azzal az injekcióval egy pillanatot. Persze, hogy tudom, hogy nem fog fájni a zsibbasztó spray után. Hát hogyne tudnám, elvégre én is fogorvos vagyok. S akkor miért húzom az időt? Én, kérem tisztelettel, nem húzom az időt, csak azt mondom, hogy adjuk meg a módját. Egy injekciót nem lehet csak úgy ukmukfukk beadni. Még hogy félnék egy szimpla tűszúrástól?! Hogy mondhat ilyet, kedves kolléga?! Így sértegetni egy szakmabelit?! Persze, magának könnyű, nem maga ül ebben a kurva székben! Higgye el, egészen másként látná a problémát, ha én állnék a fejénél azzal a fecskendővel. Különben is biztos, hogy steril az a tű? Már miért kekeckednék?!

Nem píszí taxonómia

Aberráns módon píszí korunkban jól esik, ha nagynéha kiborul a bili. Íme, egy példa. A történet látszólag ott kezdődik, hogy 2010-ben francia tudósok kiástak egy új dinoszaurusz fajt. A néhai állat a törpe Titanosaurusok nem túl népes családjához tartozik, és a taxonómiai keresztségben az Atsinganosaurus velauciensis nevet kapta. Szép. A történet igazából ott kezdődik, hogy a sokmércésen píszí mioritikus sajtó kis késéssel, 2012 nyarán (amikor egyáltalán nem volt uborkaszezon a romániai közéletben, de talán éppen ezért) szintén kiásta a törpe szauruszt, és a Sarkozy elnök leköszönését követő, gyorsan hűlő francia-román barátság időszakában dörgedelmes hadjáratot indított a francúzok újabb románellenes akciója ellen.

Úttalan út

Feleségem leküldött tojásért, oldalasért, gyűlölömitalért. Neki kell, gondoltam, üsse kő. Egyenes úton szoktam lemenni, most is arra tértem. De most nem volt olyan szerencsém, mint a hetedik gyereknek. A sarkon megtorpantam, merre tovább. A bőröm alatt egy sas karmát, egy bika böndülését meg száz kis epedarugó ébredését éreztem, és nem tudtam tovább bevenni a kanyart. Kedveskedni akartam a falaknak, nekik ütődtem. Megnyílt a sárga tűzfal, kitárult a kék babaszoba, és még a vakolat hullását se hallottam. Ilyen egyenesen berepülhető a világ? Csak mentem, szinte szálltam, kedvezményt adott a levegő. Szálltomban úgy ültem a feleségem ágyugolyóján, mint a repülő báró. Nem néztem se balra, se jobbra, olyan egyenesen hatoltam. Kényesség se bántott.

Lebukás

Részemről véget ért a vizsga, tanár úr. Be-fe-jez-tem. Ha poétai passzban volnék, azt mondanám: „Letészem a lantot. Nyugodjék.” De nem vagyok lírai lelkiállapotban, tanár úr, nem vagyok abban! Persze variálhatnék most p-vel és b-vel kezdődő szavakat a tanár úr felmenő ági női rokonságával kapcsolatban, mert az találna igazán a pillanatnyi fílingemhez, de visszafogom magam. Érti, tanár úr, a kurva életbe is visszafogom magam!!! Hogyhogy miért akadtam ki?! Hát van képe még megkérdezni?! Mert ön, tanár úr, az érettségi vizsga szabályzatát megszegve szemet hunyt afölött, hogy puskáztam! Mit tetszik mondani? Hogy nem vette észre? Tanár úr, ne akarjon délelőtt, 10 órakor ezzel az esti mesével beetetni?! Mi az, hogy nem látta?!

Milyen ember, aki ír?

A hetvenes évek vége felé történt, hogy összesereglettek az írók Bálványosfürdőn. És egész áldott nap beszélgettek. Legtöbbet önmagukról meséltek, főleg arról, hogy miképpen kerültek az irodalomba, s mellékesen még mivel foglalkoznak. Ott volt Nagy László is, aki egy csöndes pillanatban megkérdezte tőlem,  mivel foglalkozom. Mondtam, most éppen a Sütő sofőrje vagyok, én hoztam el ide Vásárhelyről. Meg sem említettem neki, hogy azért nekem is megjelent három könyvem.Elérkezett a lefekvés ideje és énnekem  nem volt ahová lefeküdnöm. Ezt Nagy László észrevette és azt mondta, a Sütő sofőrje jöjjön velem, mert abban a kétágyas szobában, amelyet számára kijelöltek, van még egy hely. Tulajdonképpen így kerültem az irodalomba, nem pedig a megjelent könyveim révén. Legalábbis így hiszem.

Utolsó esély

Hogy csak a testén keresztül?! Már megbocsásson, uram, de hogy jön ahhoz, hogy megakadályozza a demokrácia működését? Álljon már félre a szavazófülke bejárata elől, hogy gyakorolni tudjam az alkotmányos jogomat! Hát nem érti, drága uram, én szavazni jöttem ide, nem azért, hogy egymást lökdössük! Különben is ki maga, hogy a polgári társadalom egyik fő vívmányát, a szabad választást szabotálni merészeli?! Micsoda?! Hogy maga politikus? Most már értem, miért tűnt olyan ismerősnek a képe… Igaz, így natúrban nem olyan fess, mint ahogy a plakátokon fest. Mondhatom, szép kis reklám ez a cégnek. Egy politikus, aki ilyen otromba módon akarja megakadályozni ellenfele győzelmét... S ha én, drága uram, éppenséggel magára akarok szavazni?

Ami nincs, de lehetne

Rendelkezik-e közös értéktudattal a Kárpát-medencei magyarság? Ha szűkszavú válasz kell: igen. Ha bővebben kell kifejteni: nem nagyon.
Nézzük kissé elmélyültebben! Mi lehet az, ami valóban érték, amit minden Kárpát-medencei magyar annak tart, ugyanakkor nem kívánja kisajátítani, tehát bedobja a közösbe? Bárhogy veszem számba a felmerülő értékgyanús tényezőket, vagy egyik, vagy másik szempontnak nem felelnek meg. És már-már pánik kerülget, mert hát akkor mi alapon véljük mi összetartozónak magunkat? Miért, összetartozónak véljük? Hogyne, hisz itt van a közös nyelv.