Hajnallik?

Nemzeti történelmünket, vagyis ama „történet lapjait”, mely a nemzetre nézve súlyos mulasztásokról, éppenséggel bűnökről tesz említést, s amelyről Petőfi beszélt egy 1845-ben írt hazafias versében (A magyar nemzet), a mai napig úgymond írják szorgos kezek, mind a nemzeten belül, mind külső erők, s ezeken a lapokon „századok bötűivel” bizony írva van ma is, hogy „e nemzet életet nem érdemel. ” Petőfi akkor még nem láthatta, hogy „hajnallik hazánk felett”, csak egy aggodalomra okot adó látleletet állíthatott ki közállapotokról, visszahúzó erőkről és ugyanilyen nemzeti jellemről, kimondta ugyanis, hogy „itten oltárt minden ember / ön bálványaért emel”, hogy „ősi kincsét a magyar nép / megveti és elveti”, vagyis hogy önző, hálátlan és elkorcsult az ilyen nemzet, s következésképp „életet nem érdemel”.

A költő kérdése is ekkor még csak szónoki lehetett, nemzete sorsáért aggódva írta le ugyanis, hogy „lesz-e még e nemzet olyan, / hogy halált nem érdemel?” Hasonlóképpen  bírálat és nemzetféltés egyszerre kap hangot az egy évvel később született Isten csodájában. Bírálatot az önpusztító belső harcok miatt mond a költő („egymást martuk szennyes koncokért”), megoldást pedig saját emberi és nemzeti értékeink kiteljesítésében lát:

Óh nemzetem, magyar nép! éltedet
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk;
Emberségünkből álljon fönn hazánk!

Mindössze három-négy évnek kellett eltelnie, hogy költőnk ettől az érzelmi és gondolati mélyponttól eljusson egy szinte hihetetlen fordulatig – amelyet a felgyorsult európai és magyar történelmi események idéztek elő –, amikor kimondhatta, hogy „most egy a lélek, egy a szív, a kar...” (Bizony mondom, hogy győz most a magyar), vagyis amikor „egy akaraton” volt a nemzet a szabadság, a társadalmi haladás és a politikai függetlenség tekintetében.

Ritka az ehhez hasonló történelmi pillanat. A magyarság történelmében 1956 októbere mérhető ehhez és bizonyos vonatkozásokban 1989 rendszerváltó hónapjai, de egyértelműen csak előbbiről lehetne elmondani, amit Petőfi mondott a „jóra termett nép honáról”, hogy tudniillik ilyen nép esetében „egy a szív, az akarat, / a közérdek mellett minden / különérdek elmarad.” Az ilyen koncentrált történelmi pillanatokat – hogy most tekintsünk el a megtorlásoktól – újból és újból alkudozások, megalkuvások, útvesztők, a nemzet jobbra érdemes erőinek szétforgácsolódása, sőt az önfeladás követte, hiszen ma is gyakran találhatja szembe magát az ember olyan helyzettel, amikor „a magyar magyarnak lenni / elfeled vagy szégyenel.”

Tapasztalni, hogy még a sajtó sem képes ellensúlyozni ezeket az erőket és tendenciákat. Legfőbb oka bizonyára az igazi sajtószabadság hiánya. A márciusi ifjak nem hiába kívánták úgymond mindenekelőtt ennek a szabadságát. Ma sem lehet utolsó kívánság ez. Vélhetően szabad sajtó és média csak szabad világban, szabad emberek hivatásszerű munkája révén lehetséges. Mert a szabadság nem lehet üres szólam hiteltelen emberek szájából. A szabadság társadalomba, illetve nemzetbe ágyazottan s az egyenlőséggel párban mint valóságos társadalmi állapot teljesedhet ki igazán. Ma sem kívánhatni mást, mint azt, hogy a magyar sajtó és média  legyen független a gazdasági és pénzügyi köröktől, párt- és csoportérdekektől, mindenféle manipulációtól, de kötelezze el magát az örök emberi értékek és nemzeti haladásunk szolgálatában, s tegyen meg mindent életünk és valóságunk hiteles megismertetéséért. Elvárható, hogy ez utóbbi három dologtól soha se váljon függetlenné! Ezekhez való hűsége és kötődése biztosíthatja számára a legnagyobb szabadságot. Hiszen végső soron a szabadság – Márai Sándort idézve – „az önként vállalt, jogosnak elismert kötelességek összessége. Minden más nem szabadság, hanem önzés és kapzsi túlzás.”

A szabadságharc folytatódik – innen nézve legalábbis...