Fű vagy fa?

Az eltűnt jószágot kereső kisfiúval – akiről Kányádi írt torokszorítóan emlékezetes verset – félelem és rettenet mondatja ki, hogy ilyen esetben minek is lenne jó lenni. Mintegy, az átváltozás kényszerére hallgatva mondja eme kisfiú, hogy például bokornak, ágnak, avarnak. Mert amíg keresed az erdő sűrűjében az elveszett jószágot, állandó veszélynek vagy kitéve, de emellett azért is aggódsz, hogy megtalálod-e, amit keresel.
Egy költő által teremtett világra utaltam ezúttal, de a mindennapi életben, a való világban is fel-felmerül az emberben a kérdés: adott történelmi vagy akár a privát szférát illető rendkívüli helyzetben, amikor ezer veszély fenyeget, s legfőbb értékeidet is veszni látod, fűnek, avagy fának volna-e jó lenni? Mivé változva, illetve miként tudnál egy ilyen helyzetben helytállni? Embere válogatja, mondhatnók. A lélekjelenlét s a felhalmozott tapasztalat nagy súllyal eshet a latba.

Rendkívüli helyzetekben, látható, nemegyszer az átváltozás kényszerére hallgat az ember, a mindennapok természetes zajlása során pedig általában példákhoz igazodik. Ezek kiválasztásában meghatározó szerephez jut egyrészt az egyén lelkülete, másrészt pedig, amit örökségül kapunk, az adott közösségi-nemzeti karakter és minta. Ezek határozzák meg ilyenkor együttesen a döntést, s e kettő bizonyára hat egymásra, alakítja egyik a másikat. Ilyenkor derül ki, hogy mire tudsz ráhangolódni. A nehezen „hozzáférhető” lélek és a külvilág valamely kézzelfogható eleme találhat egymásra tehát. Nem lehet véletlen, hogy a magyar közmondáskészlet egyik darabja szerint nem a gyenge fuvallat által is meghajló fűszál, hanem a vad természeti erőkkel is dacoló tölgy melletti választás az ajánlott, vagyis: a tölgy kettétörik, a fű lehajlik a szélben. Egyik is, másik is ugyanabból a termő talajból táplálkozik, mindkettőnek helye van a teremtett világban, betöltik szerepüket, élik életüket. Egyik élete századokban mérhető, másik tavasztól őszig él, és a pusztító telek múltán minden ta­vasszal újra kisarjad. Egyik mélyen gyökerezik a földben, s kidönthetetlenül áll, másik a közvetlen talp alatti földből nő ki, s hajlékonyságának – régiesen hajthatóságot is mondtak – köszönhetően szél vagy vihar megszűntével újra fölemelkedik, mintha mi sem történt volna körülötte.
Miről venni hát példát a nap mint nap döntéshelyzeteket „termelő” való életben? A hajló fűszálról vagy a szilárdan álló tölgyről? Hajladozni változó széljárások és természeti erőviszonyok függvényében, vagy vállalni az egyenes tartást minden körülmények között? Meddig tekinthető alázatnak a meghajlás adott helyzetben, s mikor vált át megalázottságba, megadásba? S ugyanígy tehető fel a kérdés a tölgyet illetően: az erkölcsi szilárdság és helytállás természetbe kivetített megjelenítője mikortól tekinthető a túlzott, az önpusztító makacsság példájának?
A gerincesek közé tartoznánk. Erre int testünk morfológiája. De századok során a helytállás sok-sok próbáját kiállva, a közösségi, történelmi emlékezet része is lett az egyenes tartás, s így emberi és nemzeti identitásunk része. Felemelőbb, jobb érzés meríteni bátran és tisztességgel megvívott csaták emlékeiből például, mint lélekvesztéssel járó kalandokéból, s mint az olyan játszmákéból, amelyek megalkuvással és önfeladással jártak. Azt gondolom, a még oly szükséges változás is csak az emberi állandók megőrzésével lehet járható út. Az alázatnak és a jellemszilárdságnak minden bizonnyal ezek közt a helye. A tér és az idő korlátai között az emberi lény mint teremtmény az alázatot választhatja, de mint adott közösséget alkotó egyén, a másikkal való társadalmi viszonyban a felemelt fő, az erkölcsi szilárdság jegyében lehet igazán önmaga. Mondhatni, hét próbát kell kiállnia az embernek, ha – Jó­zsef Attilát parafrazálva – tanyát kíván ütni e világon, illetve – a költő egyik monográfusa szerint – hét forrásból kell táp­lál­koznia, hétfelé kell hasadnia, s ugyanakkor meg kell őriznie egységét, sőt, ezekhez hozzáadnia azt a sajátost, amely által csak önmaga lehet, azaz: a hetedik te magad légy. Se fű, se fa, hanem saját magad csonkítatlan, épen őrzött valója légy!


Még több írás Borcsa Jánostól a Háromszékben: www.3szek.ro