Füzi László Hídverő díjához

Megőrizhető mondataink*

Nemcsak a könyveknek, a szerzőknek is megvan a maguk sorsa. Háromkötetes Naplójában, a Lakatlan szigetben Füzi László nem eljátszik a gondolattal, hanem – szellemi alkatához illően – inkább eltöpreng, mennyire volt sorsszerű, hogy középiskolás korában kezébe került a Soprontól légvonalban csaknem ezer kilométernyi, határral tarkított távolságban Marosvásárhelyen szerkesztett Igaz Szó egyik száma, s ettől a felfedezéstől egyenes út vezetett odáig, hogy szegedi egyetemistaként bekopogtasson Ilia Mihály ajtaján, aki a határon túli magyar irodalomból hirdetett fakultatív szemináriumot.

Tanítvány tanárára, tanár tanítványára talált. Az én tudatomban  – s tapasztalatom szerint nem vagyok ezzel egyedül –  Ilia Mihály és Füzi László évtizedek óta szellemi szimbiózisban élnek, az egykori tanítvány tanára mellé felnőve  – egy idő után meghívott előadóként –  állt  hasonló, azt is mondhatnám, azonos eszmék szolgálatába, Ilia Mihály emlékezetes szavaival, „jó ügyekre kész” társakat keresve, velük vállvetve, a mélyben kiépített határtalan hazában.
Füzi László még egyetemi hallgatóként, a hetvenes évek közepén érkezett először Erdélybe Ilia Mihály következetesen ápolt kapcsolatrendszerének haszonélvezőjeként, s ezt a kapcsolatrendszert azóta önerőből céltudatosan szélesíti. Szerencsés olvasóként, szerkesztőként, kritikusként és magánemberként azok közé tartozik, akiket sokkal több minden érdekel, mint amivel azonosulni tudnak, ugyanakkor kiváló érzékkel tájékozódva, értékorientált érdeklődéssel fordul irodalmunkban éppen azok felé a művek és alkotók felé, amelyeket és akiket mi is fontosnak tartunk, mert gondjaikban és gondolataikban a sajátunkra ismerünk. Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Hídverő díjazottjainak sorában most többek között Ilia Mihály mellé felsorakozó Füzi László,  aki doktori disszertációját Németh László pályakezdéséról írta,  jól ismeri Németh László mondatát, miszerint:” Külön sorsnak külön irodalom kell.” Ugyanakkor írásainak tanúsága szerint megfontolandónak tartja a csekefalvi Cs. Szabó László megállapítását: „ a magyar írók, bár más-más mezőkön kaszálnak, a termést ugyanarra a helyre hordják: az egyetemes magyar irodalom szénásházába.”
A Kecskeméten megjelenő Forrás című folyóirat, melynek Füzi László 1982-től szerkesztője, 1989-től főszerkesztője, már a hetvenes évektől kezdve hangsúlyt fektetett – a mindig kényelmetlen valóságirodalom mellett – az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alkotóinak közlésére, vállalva az ezzel járó vegzatúrát. A folyóiratnak ez a törekvése a kilencvenes évektől kezdve még hangsúlyozottabbá vált, s aligha tévedek, ha ebben egy szerkesztői elv következetes érvényesítését látom. Füzi László a diktatórikus tekintélyelvűséget és a diktatúrás szabadelvűséget egyaránt megtapasztalva az alkotói és szellemi függetlenséget, az értékközpontúságot helyezi mindenek elé, s ehhez szerkesztőtársai – például Buda Ferenc – mellett tekintélyes szerzők támogatását szerezte meg. Gyakran találkoztunk a Forrásban Ryszard Kapuscinski írásaival – a kiváló lengyel író személyesen is ellátogatott Kecskemétre és otthonának tartotta a folyóiratot – , itt közölte életműzáró novellafüzérét Gion Nándor, állandó szerző Tandori Dezső és Sándor Iván. A Forrás az egyetemes magyar irodalom Kecskeméten megjelenő fóruma, s mint ilyen, hatékonyan jelen van a város és a megye szellemi életében. Ezt a jelenlétet, az irodalomról való közvetlen diskurzust író-olvasó találkozók, szerzői estek biztosítják. Külön kell szólnom a Veránkai Írótáborról, melynek szervezője ugyancsak Füzi László volt – amíg tehette. A Baja melletti szigeten, varázslatos környezetben csaknem egy évtizedig összehajolhatott néhány délvidéki, felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és anyaországi magyar író.
Hamvas Béla szerint az ember – az író is tehát – nem a művében teljesedik ki, hanem a lényében. Elég régóta ismerem Füzi Lászlót ahhoz, hogy tanúja lehettem ennek a kiteljesedésnek, követhettem hogyan lett azzá, akinek ígérkezett. Az író nem bújhat el a mondatai mögé – nem is erre törekszik –, a szerkesztő sem bújhat el a művek mögé, melyeket fontosnak tart éppen az adott helyzetben leközölni. Mindig érdeklődő egyetértéssel figyeltem, hogyan gondolkozik együtt Füzi László legkedvesebb szerzőivel. Például Ryszard Kapuscinskival arról, hogy „A világban nem a kultúra elpusztulása a legnyomasztóbb veszély. A világot ma az elbugrisodás veszélyezteti leginkább.” Vagy arról, hogy illúziótlanul körültekintve újra kell értékelni beidegzett helyzettudatunkat, mert: „ Véget ért bizonyos szerep, amelyet az értelmiség töltött be társadalmunkban – az emelkedett erkölcs hordozójának szerepe , annak a közvéleményformáló rétegnek a szerepe, amelynek a hangjára a többiek vártak, s általában számításban is vették azt. Csakhogy megváltoztak az idők, megváltozott az értelmiség helye, s megváltoztak a vele szemben támasztott elvárások is. Napjainkban az értelmiség jelentősége, értéke a hozzáértés, a tényszerű tudás. A prédikátor helyét elfoglalta a szakember, valamely művészet vagy tudományág művelője, de ezen belül is inkább a létrehozó, nem pedig a moralizáló alkotó” Füzi László diagnózisa pontos: „Ha az elbeszélések írószereplője kikopott a társadalomból, akkor az annak tulajdonítható, hogy az irodalom is kikopott a társadalomból.” Sajnos, csak egyetérthetünk Füzi Lászlóval akkor is, amikor közérzetükről, elsősorban az írók közérzetéről szól: „ A kétely eluralkodása a bizonyosság elvesztésének a következménye. A kétely önmagában is képes felfüggeszteni a cselekvést, az ember kereső állapotba kerül,elveszti kötöttségeit. Vagy visszafordul, ragaszkodik kötöttségeihez, ebben az esetben távlatai tünnek el. Egyre inkább úgy érzem – írja Füzi László  barátom – hogy magam is üres térben élek. Az a terület, amelyhez életemet kapcsoltam, elveszítette társadalmi kapcsolatrendszerét.” A paradoxon adva van, de csak látszólag paradoxon: „egyre üresebbek körülöttünk a terek, egyre nagyobb helyszíneiken a nyüzsgés.”
Füzi László Németh Lászlótól idejében megtanulta: Az ember leglényegesebb ügye a magatartása. Ez a tanítás készteti arra, hogy íróként és szerkesztőként mindig az értelem rátartiságától ösztönözve tapogatózzon egy olyan stratégia kialakítása felé, amelyben a küzdő szellem és a bölcsesség újrafogalmazható és összekapcsolható. Tisztában van azzal, hogy nehezebb úgy hasznosnak lenni, ha úgy érzed, nincs szükség rád. De Hegeltől tudja: Mivel a világot nem tudjuk megváltoztatni, legalább arra kell törekednünk, hogy megfigyeljük. S „a megfigyelő ész” állandó éberségre késztet önmagunkkal szemben is. Ahogy a Forrás-szerző  Nádas Péter írja: a diktatúrát majd mindenki sikeresen becsapta, csak éppen kevesen figyelték meg közben saját öntévesztésük működését.”
A kiüresedő, sőt máris kiüresedettnek érzett világban lépten-nyomon tapasztalt értelmi és érzelmi bóbiskolásunk közben jó számbavenni bizonyosságainkat, melyeket elbizonytalanodásunk ellen szegezhetünk. Mert megmaradt például a Bibó István által példázott „megátalkodott jóhiszeműség”, mint emberi-írói alapállás, a gondoskodó és gondolkodó figyelem, amellyel Füzi László egykor a kéziratok, jóideje a gépiratok fölé hajol. Több mint tíz éve jegyeztem meg egy önmagának és másoknak szóló intését: „ Rutinból már nem lehet újabb, az idő romlásával megküzdő műveket létrehozni. Úgy gondolom, minden megőrizhető mondatért meg kell küzdeni.”
Ehhez a küzdelemhez kívánunk Füzi Lászlónak további erőt, egészséget és kitartást, mindnyájunk örömére.

*Elhangzott 2013 október 19-én Székelyudvarhelyen, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjkiosztó gáláján