Disznóölés

Apám és nagybátyám emlékére, 
Lőrincz Györgynek

A disznóölés errefelé olyan, mint a karácsony, a húsvét vagy bármelyik jeles ünnep az évben, a disznóölés az élet egyik ősi helyzete, hozzátartozik az emberi élet rendjéhez, otthonosság és összhang lengi körül, mint a zsírszag vagy a pára. Csak behunyjuk a szemünk, s hajdani szerelmek, egykori csodás naplementék, varázslatos, acélkék fényben pompázó, szikrázóan csikorgó napfelkelték jelennek meg előttünk, régvolt zenék üteme csendül fel valahonnan – talán a rádióból – fülünkben, amikor hajdani, gyermekkori disznóvágásokra emlékezünk. Milyen nagyszerű érzés volt várni, istenem, azt a karácsony előtti vagy „a két ünnep közötti” decemberi napot, amikor végre sor került a felhizlalt állat levágására.

Halványuló csillagok jönnek elé, darahószitálás vagy nagy pelyhekben hulló, omló, ringatózó hóesés. Nagy kondérokban forr a víz a kályhán, recseg-ropog alatta a száraz bükkfa a kályhában, megtisztított fokhagymagerezdek árasztják egy kistálból az ilyenkor oly kellemes fokhagymaillatot, hámozott almák odébb, májasba valók, sárgálló köményes pálinka várakozik arra, hogy apánk is megkóstolja, hogy elég erősre vegyítette-e anyánk. Jó lesz, jön a verdikt apánk részéről, s ezt mintegy megerősítendő, legördít még egy pohárkával. Hajnali hat óra körül lehet, de már mindenki talpon van a házban, mindenkinek fontos dolga akad, a készülődés izgalma árad szét a levegőben. Anyánk még fazekakat vesz elő, tálakat a vérnek, hogy legyen minden kéznél idejében, hogy ne kelljen majd kapkodni. Apánk a legidegesebb, pedig a kések már kifenve, a kötelek előkészítve, a hó elsöpörve az udvaron, a hátsó udvaron, a kapu előtt, mindenütt széles ösvények futnak jobbra, balra, a kúthoz, a konyha irányába, a pincéhez, az istállóhoz, a kertkapuhoz, a bejárati vaskapu is már rég kizárva, szalma, három-négy köteg is az istálló földjén, a disznófogókkal, mészárossal minden már előző nap megbeszélve, csöbör hideg vizet kell még húzni majd a fürösztéshez, de ez a munka már nem az övé, nem az ő dolga,  ezt valaki majd megcsinálja, s nem ő, aki a házigazda, és természetesen a szúró. És a szúró, hogy idegességét leplezze, még egyet tér a portán, majd fordul még egy újabbat a kamrában, a köményes flaskák környékén. Már itt kellene legyenek, mondja, s kimegy még egyet kerülni az udvaron, kinézni  a kapu elé. Aztán lábdobogás hallatszik, verik a cipőikről le a havat az emberek, a két szomszéd és a sógor, aki a mészáros szerepét vállalja. Pálinkás jó reggelt, köszönnek az emberek, s már koccintanak is a köményessel. Na még egyet, mondja apám, hogy el ne fusson. Menegessünk, me minyá megvirrad, s osztán a disznó es idegeskedik, hogy mi lesz mán, mikor jövünk, kacsint a sógor a gyermekeknek. Még egyet megiszunk-e, kérdezi apám, de meg se hallják, már mennek ki, a disznóól felé. Ki szúr, kérdezi a sógor, mintha nem tudná, hogy ez csakis az apám előjoga lehet, szúrjál te, teszi hozzá. Ha akarsz, szúrhatsz, mondja apám, mintha azt mondaná, hogy ki, ki, hát én. Szúrjál csak te, mondja a sógor, te vagy itthon. És apám már a disznónál van, az ólban, két kötéllel a kezében, hogy egyet a hátsó lábára hurkoljon, egyet pedig a szájára, a többiek pedig a pajta előtt ugrásra készen várakoznak. Csak halkan, hogy ne idegesedjék fel, mondja apám, mert az istennek sem akar a rémült állat megállni, már gyöngyözik a homloka apámnak, már-már kifogy a béketűrésből, hogy azt a ragyogós... mikor aztán sikerül ráhurkolnia az első lábára, tereli is az ajtó felé, ugornak a fogók, megragadják a füleit, a két kötél végét, s vonszolják, tolják kifelé, az istálló elé, ahol már előkészítve várja a sarkaiból kivett, földre fektetett kertkapu. Apám hirtelen átnyúl a disznó hasa alatt, megfogja a túlsó mellső lábat, a sógor is hasonlóképpen tesz a túlsó hátsó lábbal, most, mondja, és egyszerre rándítják-fordítják az állatot az oldalára. Hol van a kés, kérdezi apám, és gyöngyözik a homloka az izgalomtól, hozzátok  a tálat, kitapogatja a csontot elöl, a disznó tokájánál, s attól két ujjnyira már szúrja is a kést a disznóba, előre, aztán picit felfele. Sugárban szökik ki a vér, habosan zubog a tálba. Vajon megdöglik-e, élcelődik a sógor, nem sajnálta-e meg véletlenül valaki, akkor itt ma estig es ülhetünk. Apám felemeli az első lábát, pumpálja kifelé vele a még benn levő vért. Anyám cserélgeti a véres tálakat, az első, habosan kiszökő sugárból nem csak a tál, hanem ő is kapott bőven, piroslik a keze, az arca a párolgó disznóvértől. No, ez mán nem fut el, konstatálják a fogók. A disznó hörög még egyet, aztán megfeszül, mintha áram rázná, hirtelen remegni, reszketni kezd. Az utolsókat rúgja, mondja valamelyik. Jöhet a szalma. Jó meleg ágyacskát készítünk neki, s fordítják is le a kertajtóról hasra, a szalmára. Valamelyik hozza is már villán a szalmát. Másik begyújt alája. S már lobog is a tűz a disznó hátán, száll a pernye magasra fel a levegőbe, pattog a tűz, serceg a disznó hátán a serte, göndörül a füle, imbolygó fény világítja meg az udvart, a zúzmarás fákat, az arcokat, melegség járja át a testet és a lelket, az ünnep, az együtt levés melegsége. Villa hegyével emelgetik a lábakat, hogy a hajlatokból is jól kiperzseljük a szőrt, villa hegyén perzselik a disznót, mondja a sógor, s tesz még egy-egy parázsló tincset oda, ahol az „megköveteli”. Nehogy kihasadjon, mondja apám, a hasánál nagyon vigyázzatok. Pirosra, ropogósra perzseljük, me’ úgy a finom, mondogatják egymásnak. Jöhet a víz, szól a sógor, s már hozzák is a nagy kondér forró vizet bentről, beleöntik a hideg vízzel félig töltött facseberbe. Előbb lelocsoljuk, majd bekenjük egy kicsit itt es, ott es hamuval, me’ a hamu lúgos, ettől puhul a bőre. Súrlókefét ide, kéri a sógor, és súrolják, kefélik fehérre, tisztára a disznót. Ki az „öntögető”, kérdezi hamiskásan, ne a kezemre öntsd, hanem úgy valahogy, hogy ne teljen meg a szemem köze. De ért a szóból az igazi „öntögető” is, és körbehordja a tálcán a köményest. Majd késéllel vakarják a kefélés után, szép fehérre, késheggyel tisztítják a lábakat, a körmöknél a közöket, egyetlen határozott csavarintással lerántják a forró körmöket. Nem kell neki többet susony, mondják. Na, ez a kutyáé, dobja a kutyaól elé a sógor, ha majd kiengeditek – mert ilyenkor, hogy ne zavarjanak, a kutyának meg a tyúkoknak berekesztve, az ólban a helyük –, ma nagy napja lesz, teszi még hozzá, lesz neki es legalább egy karácsonya. Ropogtatják a fület, a farkat a gyerekek, a felnőttek, küldenek be az asszonyoknak is a farokból, hogy lássák, hogy milyen kemény kell legyen a jövő évben is. Aztán megint pálinka kerül elő, mert bontás előtt „meg kell élezni a kést, hanem nem vág”, és már kanyarítják is le a lábakat, vágják le a fej felső részét nyakszínnél, szépen le a fülek mellett, aztán siklik a kés végig a disznó hátán, ott ragyog a hátszalonna már, mint remegő, „vörös erezetű fehérmárvány”, vágják a gerincről fejszével le a bordákat, gőzölögve, párállva omlik a tálba a bendő, másik edénybe a szív, a máj, a tüdő, aztán az „orjossa”, a „gyöngyösse” következik. Közben a sógor kihalássza a tálból a szívet, késheggyel megdöfi, hiszen ezt pont szíven szúrtad, élcelődik, csuda-e, hogy ilyen hamar megdöglött. De már ott várakoznak az asszonyok, anyám, nagyanyám a finom torokpecsenyéért. Mi kell nektek, tesz úgy a sógor, mintha nem tudná, hogy mire várakoznak, ja, „hurkába való”, mutat a saját gyomrára. Na, vágok én nektek, ne féljetek, tessék, tessék, kanyarít jókora darabokat, s toccsantja a tálaikba. Ott fekszik a disznó, mint egy hatalmas, kiterített párolgó-gőzölgő mellény, elvágják középen, előbb nagyobb darabokba, majd kisebb, téglalap alakúra egyengetik a szalonnákat, sok-sok szalonnatábla lesz, aztán cseberbe rakják, marékkal szórják rá a durva sót, egy másik edénybe pedig az oldalasok, füstre való csontok, a sonkák kerülnek, de előtte felkiált a sógor, hogy no de most jöjjönsze ide a gazdasszony, s mondja nekünk, hogy mit haggyunk még meg, mennyi szalonnát haggyunk, vastagon-e, vagy vékonyítsuk még jobban le, abálni akar-e, a húsnak kedvezzünk-e, vagy a kolbásznak, bőröst akar-e tölteni vagy nem, hájas tésztának haggyunk-e hájat, sonka marad-e meg pácolni, pálcikás húst, seggvéghurkát csinál-e? Aztán leszedik a csontokról a húst, így na, ez megfőz egy pityókalevest. A fél mellény nagyságú oldalasokon a csontokat keresztben két helyen is elvágják, de csak annyira, hogy még összeálljanak, könnyebb lesz majd a füstölésük. De már szólnak is a házból, hogy azonnal jönni kell, mert kész a flekken, ne száradjon el a kályha szélin. A férfiak még toporognak picit, azért sem indulnak még, valami mindig akad, amiért picit még várakoztatják a bentieket. Friss házikenyér, hagyma, cékla, káposztacika, savanyú uborka várakozik az asztalon, de előtte még egy-egy kupica pálinka, hanem kettő, hogy megvesse a húsnak az ágyát. No, mű végeztünkforma, áll fel a sógor az asztaltól, törülgeti a bicskáját, ezentúl mű mán csak borozgatunk s kártyázunk, ugye, sógor, kacsint apám felé. Ohó, nem úgy van az, kapnak a szón hirtelen az asszonyok, hol van még a zsírnakvaló összevágása, hol az őrölés, a kolbász, a hurka, a májas töltése. Az fehérnépmunka, teszi magát a sógor. Mi az, hogy fehérnépmunka, vonulnak teljes fegyverzetben a tettetett vitába az asszonyok. Tü es tudtok segíteni, met megenni sem magunkra esszük meg. Jól van, jól, adja meg magát a sógor, no, kisegiccsük őköt, ugye, sógor, de inkább künn, met nem szeretem itt a szoknyátok körül a zsírszagot. Milyen es lett az idén a borod, sógor? Apám érti a kérdést, egy kis fazékkal irány a pince, segítek, kacsint megint a sógor, nehogy megbotoljál, s kiöntsd a drága bort. Ha már lementek, hát helyben meghúzzák jól a lopót. A sógor nyel vagy négyet-ötöt, majd hirtelen, mintha méh csípte volna meg, átadja apámnak, forgatja a szájában keserű ábrázattal az utolsó korty gyöngyöző, sárga szőlőlevet, úgy tesz, mintha erősen gondolkozna, hogy hogyan is mondja, majd kellő várakoztatás meg előkészítés után lenyeli, aztán kiböki: nem jó. Mért, kapcsolódik be a játékba apám is, s talán még színleg el is sápad, hiszen tudod jól, bővön tettem belé a rothadt almát, amiből csináltam, s a cukron kívül igazi, eredeti kániszmergát es. Nem jó, köti az ebet a karóhoz a sógor. Egy cseppet olajos, s hogy es mongyam, teszi fontoskodóra a dolgot, hogy valóságoson kifejezzem magamot, értetted-e, olyan mégkellíze van. Kacagnak egy jó nagyot, nyelnek még egyet-egyet a lopóból, majd megtöltik az edényt. Aztán az őrölés következik kint, a nyári konyhában vagy az udvaron, a kihelyezett konyhaasztalon, ahol már sűrűbben forog a pohár. Apám a töltögető, fényesednek a szemek, gyűl a kockára vágott zsírnakvaló, darálják a húst, a hurkába valót, a májasnak valót pedig kétszer, háromszor is, hogy finomabb, pépesebb legyen. Közben bentről egy-egy asszony is megjelenik, hozzák darálni a párolgó belsőségeket, viszik fűszerezni, tölteni a kolbásznak való masszát. Jobban tennétek, ha a szájatok helyett az őrölő es forogna, vág oda valamelyik. Forog az eleget, méltatlankodnak a férfiak, az elébbecske úgy ki leve veresedve, hogy le kelle vala locsoljuk. Le a torkotokat borral, azt. Azzal sietnek befelé, de még valamelyik hangosan, hogy még hallják az asszonyok, odaszól a másiknak, ezek mit mind hagyakéroznak, haggyad, az a dolgik, hiszen fehérnépek, válaszolja a társa. Zsírszag és vastag párafelhő csap ki bentről, ahol oda van már téve a kályhára az agyas leves, fő a hurka, készül a feltűrt hús, a pálcikás hús. Estére, mikorra mindennel végeznek, ez lesz a vacsora, agyas leves, pityókapire, kolbász, hurka. De kinek kell már mindez, tele van mindenki zsírszaggal, hússal, finom bőrrel, egyébbel. Csak turkálnak benne. Én csak egy csepp levest eszem, s éppen csak a kolbászból egy darabkát, csak megkóstolom, mondja a szomszédasszony. De ekkorra a férfiak már, apám és a sógor békésen szuszognak – beküldték őket az asszonyok, mit mind táccsátok itt a szájatokot, s szóltok belé mindenbe, mennyetek bé, legalább nem vagytok láb alatt! –, alusznak keresztbe feküdve, békésen, egymás mellett az ágyon. Talán arról álmodik mindkettő, hogy vajon melyikük viszi tréfából a zsebében haza aznap a gondosan papírba csomagolt disznószemet.