Távító

Az év első napjai.

A helyi ember alig várja, hogy vége legyen a sok ünnepnek; aztán amikor már vége van a rengeteg cécónak: a karácsonyra való készülődésnek, a karácsonyi ünnepeknek, a munkahelyi előszilveszternek, a szilveszterre való készülődésnek, majd a szilveszternek, akkor nem hiszi el, hogy ilyen hamar véget ért ez a kéthétnyi ünnepelés, s hogy kezdheti a mindennapokat elölről.

Megint, megint és megint.

Jöjjenek hát a dolgos hétköznapok!

Jönnek is, hála istennek, mert az volna az igazi büntetés, ha egyfolytában ünnepelni kellene.

Csak semmi fogadkozás, hogy ezután sem pia, sem cigi, sem kávé; de lefogyás, boldogság, harmónia, pozitív gondolkodás, együttérzés stb.

Hogy holnaptól ez lesz, vagy az lesz.

Semmi ilyesmi.
Úgyse tudja betartani, aztán meg minek.

Ez a harsányan elrikkantott „holnaptól" jelszó legtöbbször pár napig szokott tartani, mint az alkoholistánál, aki másnaptól új ember szeretne lenni, de rájön, hogy sajnos az új ember is iszik.

Így hát pechje van neki is, meg a feleségének is.

Az év első napjai tehát.

Az év első napjainak szédelgései, amikor délben kel fel a helyi ember, és hajnalban fekszik le, és ez felborít minden normális rendet a napirendjében, az életében.

Nincs csergőóra, pontosabban: nem csörög reggel, hogy indulni kell a munkába. Ezért hát végignéz egy csomó semmit a tévében, a különböző csatornákon; fekszik egyik oldaláról a másikra a tévé előtti fotelben, űzi a legkényelmesebb sportot, a távirányítózást.

Ebben - azt hiszi - rengeteg sporttársa van a környéken, legyen az falu vagy város, municípium vagy metropolis, világtól elzárt meteorológiai állomás vagy a világ legközepén levő felhőkarcoló sok száz szobájának összezsúfolt lakossága.

A távirányító ugyanis nagyon kedves jószág; puha, aprócska, leheletfinom gombocskák vannak rajta, és a végtelenségig szófogadó eszköz. Csak megpöccintesz egy kis billentyűt és máris bejön a nagyvilág: a filmed, a sorozatod, a kedvenc sportod, a kedvenc énekesed, politikusod, tévéjátékod, faktorod, satöbbi.

A távirányítóját sok helyi ember jobban szereti, mint a feleségét.

Van, aki egy idő után bizalmasabb is a távítóval, mint az asszonnyal.

Előnyeit szinte ecsetelni sem kell, hiszen mindenki tudja. De az, hogy nem szól vissza, az egyik legfontosabb és legkézenfekvőbb tulajdonsága. Nem kárpál, nem házsártoskodik, és nincsen az embernek semmiféle kötelessége vele szemben. Hacsak nem annyi, hogy időnként, egy-két évenként ki kell cserélni benne az elemeket. És ami nagyon lényeges: akármikor le lehet halkítani vele a tévét, vagy el is lehet némítani, ha azt akarjuk.

A helyi ember egyenesen a távirányítóval kel és fekszik.

Amilyent felébredt, az első tekintete rögtön a távítót keresi, és olyan látványos megkönnyebbüléssel enged fel a szigorú arc, amikor a feketén (avagy szürkén), de fényesen csillogó szerelmét meglátja a kisasztalon, mint amikor a rá leselkedő legkilátástalanabb, legveszedelmesebb nehézség, baj után közlik vele a jó hírt, hogy nincs is semmi baj, hogy minden oké.

A távirányító az élete, legszívesebben mindig a zsebében tartaná, hogy ő, csakis ő kezelhesse azt a világ végezetéig. Mert ha például elkeverik valahová a gyerekek, vagy az állandóan takarító feleség elrámolja a szobában, akkor úgy érzi magát, mint a haldokló, akit lekapcsolnak a lélegeztető gépről.

De mindig azonban tévét nézni sem lehet.

Ki is kell menni valahová ebből a házból, mert itt bolondulunk meg, mondja a hites felesége; és akkor összeszedik magukat, és szépecskén beülnek a gondosan garázsban tartott autójukba. Az asszony már odabent elhelyezkedik az anyósülésen; az ember asszonyostól, autóstól kiáll a garázsból, majd kiszáll, becsukja a garázsajtót, mialatt az asszony a járó motorral megállított autóban a körmeit vizsgálgatja.

És elindulnak, kiruccannak valahová a szomszéd faluba, valakihez.

Annyi akárhová, csak menjünk, mert itt a fejemre szakad a plafon, mondja az asszony január másodikán.

Az év első napjai ezek, nem kell másnap sehová se menni, se korán kelni, úgyhogy megülik magukat tisztességesen.

Úgy éjfélig.

Beszélgetnek, esznek, borozgatnak; az asszony jól érzi magát, az embert pedig a düh veti fel, hogy mikor érnek már haza, hogy megihasson egy-két pohár bort ő is.

És olyan ellenállhatatlan vágyat érez, nem is az otthon, nem is a lakás, nem is a kisváros, hanem egy aprócska tárgy, a távirányító iránt, mint fiatalabb korában a neje irányába.


Hamarosan még több írás Fekete Vincétől a www.feketevince.ro-n. Hamarosan!