Kedv, kegyelem

Hogy manapság van-e együttes érdek a magyarság körében, s hogy miben is állna ez, nemigen tudnánk egyértelmű s határozott választ adni e kérdésre. Holott éppen az együttes érdek alapján – állította Tamási – szervezi nemzetekké a népeket a közös szó. Így pedig nemcsak a nyelv, de akár egy-egy szavának „életrajza” is figyelmet érdemlő adalékokkal járulhat hozzá az illető nép történelmi tudatának alakításához.

Ezúttal egyetlen szó, a kedv „életútját” emeljük ki, amelyről bizton állítja az ember – s ebben a tudatában az értelmező szótár is megerősíti –, hogy hangulatot, valamilyen érzelmi állapotot vagy ebből fakadó hajlandóságot, valamire való készséget jelent, esetleg vágyat, kívánságot. Nyelv- és irodalomtörténeti munkákból viszont tudni, hogy a régiek kegyelmet, kegyet, szeretet­teljes jóindulatot értettek a kedv alatt. Szó­történeti tárunk is tartalmaz ezt tanúsító, 16–17. századi írásos emlékeket, olyan szó­szerkezeteket például, mint kedvébe vesz vagy kedvéből kiesik, amelyek jelentése egyértelműen kegyelmébe vesz, illetve ke­gyelméből kiesik.
Ebből kifolyólag pedig nemzeti himnuszunk első mondatának jelentése is új­raértelmezendő – s ezt meg is tették a szak­ma legjobbjai az utóbbi időben –, éspedig az, hogy „Isten, áldd meg a magyart / Jókedvvel, bőséggel.” Nehezen is lehetne elképzelni, hogy éppen Kölcsey valamiféle múló, felszínes érzelmi állapot, a magyar­ság jó kedve, hangulata elérése érdekében fordult volna Istenhez. Meggyőződésünk, szent céljának tekintette, hogy kegyelmet kérjen nemzetére. Ilyen megvilágításban aztán, a kedvnek még Kölcsey korában is élő jelentését tartva szem előtt, a szóban forgó mondat bőséggel bővítménye is módhatározóként értelmezendő, vagyis bősé­gesen jelentésben szerepel. Nem az anyagi jólétet, gazdagságot jelentő bőség értelmében használta a költő, aki – mondottam – a Hymnus szerzőjeként az Istenhez való viszonyban a közvetítői szerepet vette fel. Nem saját, személyes érdek vezérli Köl­cseyt, mikor Istenhez fordul, mint ahogy általában az ima beszélője egyes vagy töb­bes szám első személyben szólal meg, hanem mint közvetítő kér áldást Istentől nemzetére, hogy kegyelmesen, bőségesen áldja meg a magyart. 
Olyan hivatás, írástudói szerep vállalása ez, amely hiteles személyiséget feltételez, olyat, akinek egyszersmind illetékessége is megkérdőjelezhetetlen a magyarságot illető kérdésekben. És ilyen volt s marad számunkra Kölcsey! Hitte, tudta s kimondta, amitől ma sem tekinthet el a magyar: szükséglet a kegyelem mind az egyes ember, mind a nagy család, a nemzet számára.