Nemigen

A nemigen olyan, mint az igen, csak egy picit nem. A nemigen olyan, mint a nem, csak egy picit igen. Pontosabban egy picit igen, egy picit nem. Végy egy kevés igent, adj hozzá kétkanálnyi nemet, keverd jól össze őket, s máris kész a nemigen. Ha azt mondjuk például, hogy egy lapban – tegyük fel – nemigen vannak tabutémák, akkor elismerjük, hogy igazából nem kellene legyenek, hogyhogy?, nincsenek is, de azért időnként előfordul, hogy vannak.

Ha valaki nemigen akar valamit, akkor az azt jelenti, hogy akarja is meg nem is, szeretné is meg nem is, jó is volna meg nem is, csak nem tudja még, hogy mi lesz akkor, ha igen, vagy akkor, hogyha – ne adj isten – nem. Vagyis nemigen van kedvére a dolog, de azért lehet, hogy megcsinálja. Vagy nem. Ha nemigen láttunk egy nőnél még szebb nőt, az ugye – még testvérek között is – azt jelenti, hogy láttunk ugyan eleget, nemcsak láttunk, ettünk is (a láttál-e már telegráfcsot kérdésre kapásból adott, nemcsak láttam, ettem is magabiztos válasz mintájára), sőt, faltunk is, ha nem másképpen, hát a szemünkkel, távolról, oda-oda vagy vissza-vissza sandítva. 
De térjünk konkrétabb dolgokra. Valahol a hetvenes évek közepe táján, amikor gyerek még az ember, akiről szólunk, nem is kamasz még, nem is kisgyerek már, nem ismeri még az életet, honnan is ismerné, de kíváncsi rá, ízlelgeti, nézegeti, kóstolgatja, mint egy szép piros almát, s akkor egy szép napon, ahogy az a mesében lenni szokott, furcsa helyzetbe hozza, keveri, rángatja a sors. Valahogy, ki tudja, hogy, a szomszéd nagylánnyal kettesben maradnak a lányéknál a hátsó udvaron. Nincs senki a környéken, se szülő, se testvér, se rokon, csak ők ketten: a nagylány és ő. Ragyogóan süt a nap, csiripelnek a madárkák, csobog a patak, minden megvan, ami kell, és hirtelen megszakad az addig együtt játszott játék. Mint amikor hirtelen megáll a kés a levegőben, ahogy mondani szokás, vagy amikor a szikrázóan fényes napsütésből egyszeriben fenyegető sötétkék, vagy súlyos, vihar előtti csend lesz. Nincs babázás tovább, nincsenek autók, tricikli, semmi. Sejtelmes tűz lobog a lány szemében, amikor felajánlja, hogy játsszuk azt, hogy elbújunk együtt a csűrben, a szénában. Nemigen van kedve a legénynek, menne is meg nem is, érdekli is a dolog meg nem is. Kíváncsi is a lányra, de fél is tőle. Mert mi lesz akkor, ha... Nem lesz semmi, te kis butus, mi lenne, suttogja fogai között a lány, bemegyünk, és kész. S ott mit csinálunk? Játszunk, te kis butus, mit csinálnánk. Nem, azt mondja, s már iramodna is odébb, de a lány elkapja a grabancát, s már tuszkolja is hátra, a csűr felé. Jól van, hát legyen, nemigen van kedve, de azért kíváncsibb annál, hogy ne engedelmeskedjék, ha már amúgy sem tud nem engedelmeskedni, hát csak hagyja, hogy tuszkolja, terelje befelé. Finom szénaszag van a csűrben, szűrt fény, a deszkák résein egy-egy pászma napfény csap be a csűr földjére. Megyünk az odorba, mondja a lány, s már tereli is fel maga előtt a létrán, jó puha ott a széna, már a létra legfelső fokán állnak, amikor ismét meggondolja magát, s azt mondja, nem. Hogyhogy nem, kérdezi a lány, eddig eljöttünk, s most akkor nem? Szomjas vagyok, inni szeretnék... S pisikálni is kell, nyögi a fiú. Majd iszol azután... Később. És pisilsz is... Később. Gyere, mutatok neked valamit, s már löki is le a szénába, de ő megkapaszkodik a lányba, együtt huppannak bele a halomba, hempergőznek, prüszkölnek, s hogy, hogy nem, valahogy a lány kerül felül. Lovagló ülésben ott marad rajta, meg se tud mozdulni, azt érzi, hogy már lélegezni se tud, hogy nem kap levegőt, hogy csupa szénatörek a háta, a haja, s hogy mindene ég a fájdalomtól meg a szégyentől. Így pihegnek ott darabig, a lány szólal meg előbb, mély levegőt vesz, mutatok neked valamit, mit, nyöszörgi a fiú, de már tudja, mert pattannak a blúzocskán a gombok, s ott remegnek előtte az apró mellek, emelkednek, süllyednek a zihálástól. De most te is mutatsz valamit, tolja magát hátra, s mire észbe kapna, már gombolja is a nadrágját, húzza, tépi, cibálja. Nem, nem, nem, gurgulázik a fiú torkából, próbál hánykolódni, kibújni, de a lány kezei leszorítják, arcához közel hajol, forrón szuszogja az arcába, a képébe, ha megmutatod, amikor lementünk innen, olyan rágógumit kapsz, amelyiknek soha nem megy el az íze. Mindig édes lesz. Nem kell, nem kell, hánykolódik a fiú, de nincs megállás, a lány kezei már ott húzogatják, babrálgatják, te kicsi csillag, hörögi, most te is nyúlj oda, vagy hanem tegyük oda, és már fújja a forró leheletét a nyakába jobbról, balról, befalja a fülcimpáját a fogai közé, rágogatja, húzogatja, szopogatja, mint a cukorhalat, s nyöszörög és vonaglik, és hánykolódik. Most te is, te, te, kicsi boci, add a kezed, s már viszi is, oda le, valahova, gyűri a szoknyáját, viszi a kezet alája, finom, gyér selymes bundához ér a kéz, visszakapná, de nem lehet, mozgasd az ujjad, tüzeli, mozgasd, ne ott, hanem fennebb, s a lucskos vágatból fennebb irányítja  a kezet egy pici, kidudorodó keménységre, vadhúsra vagy mire, s masszírozni, húzogatni kezdi a fiú kezével, közben sóhajtozik, gyöngyözik, s a fiú azt érzi, hogy már nincs ereje, érzi, hogy kiment a kezéből az erő, mozgatni se tudja már, nem hajlanak az ujjai, de a lány egyre eszeveszettebben dörzsöli magát az ő kezével, az ujjaival, nagyokat rázkódik, vonaglik, hörög, visít, levegőért kapkod, majd, mint amikor a letaglózott állat az utolsókat rúgja, egész testében áramütésszerűen rázkódni, remegni kezd, megfeszül, mint a húr, majd ellágyul, s utolsó leheletével, menj innen, mondja, menj innen, te balfasz, ledobja magát a fiúról, tovahemperedik, és úgy marad ott kiterítve. Talán valami baja van, villan át a fiú agyán, talán hívni kellene valakit. Kiáltani szeretne, de kiáltás helyett valami elhaló nyöszörgés jön csak ki a torkán. Fogd be a szájad, te fatökű, hallja a lány hangját. Nincs ennek semmi baja, kap észbe, és menekülésre fogja a dolgot, le a létrán, ki a csűrből, a félhomályból az isteni napfényre, érzi, hogy futni kellene, szaladni, egyenesen bele a kerteken túl csordogáló patakba, belemerülni s lemosni minden szennyet, ami ráragadt. És nem tudja akkor még, hogy nemigen lesz már erre lehetőség az életben, mert valaminek vége szakadt, valami végképp befejeződött, és elkezdődött valami más, valami, ami ha nem is tette rögtön felnőtté, de kiragadta onnan, ahol addig volt, ahonnan nemigen akaródzott volna még kikászálódni. És most már tudja, hogy nemigen szeret erről beszélni, nemigen akar a nemigen helyzetekben, mert nemigen van ilyenkor menekvés, nemigen a nemigen után a nemigen-nemigen pöcséttel a nemigen lélekben.