Hajdani sportok

Hol voltak még akkoriban a különféle, testvértelepülések közötti találkozók vásárral egybekötött fajtyúk, fajliba és pálinka kiállítással, szabályos benevezésekkel, részvételi díjakkal és szponzorokkal, ahol a vérmesebb legények fociban, tyúkkergetésben és libahajtásban, de a pálinkás butykos ürítésében is tisztességgel összemérhették ügyességüket, erejüket és befogadó képességüket.

Hol voltak még a falusi elöljárók, választottaink, akik szívükön viselik a nép sorsát és elintézik a központban az ilyesmikhez szükséges jóváhagyásokat. Hol voltak a mérlegházból átalakított csinos ruhaturkálók, ahol manapság egész csapatra való mezeket, gatyákat vásárolhat, potom áron, az ember. Bizony, feleim, sehol. Nem volt semmi, de az bőven. A többit pedig pótolta a lelkesedés. Pár széksor a mozi-teremből a DAC teherkocsi nyitott platójára, a milicista a sofőr mellé a vezetőfülkébe, egy-két kitartó szurkoló, egy-két üveg lélekmelegítő az útra (oda-vissza), s egy szomszédos falu, az ellenfélé, amerre vette az irányt „idegenbe” a csapat.
Gyér, de lelkes közönség várta mindig az érkezőket: traktoristák, tehenészlegények, csavargyári munkások, porontyok, ifjak, süvölvények, lányok, szeretők, menyecskék meg feleségek. Utóbbiakat nem is annyira a foci szeretete, mint inkább a dagadó izmok, a ziháló mellek, a kemény, ruganyos vádlik és hátsók látványa, a férfias ütközések és elvágódások bizsergető közelsége csalogatta ki a pálya szélére. No meg egy kis passzív izgalom ígérete: mint mindig, a félmeztelenül rohangáló férfinép látásának élettani hatására különös testmeleg kerítette hatalmába e hölgyeket koponyatáji zsibbadást, a rejtettebb testtájakon meg nedvedzést okozva. A közvetlen mellettük vagy mögöttük szurkoló férfinépség sem járt rosszul ilyenformán. A hirtelen felhevülő női test félreérthetetlen jelzései, a kapkodó lélegzet, az elfojtott, visszafogott sóhajok meg a csak ki-kicsúszó, elharapott sikkantások egy-egy formásabb mozdulat után, nos, ez a hevület valamiféle titkos hőátvitellel átterjedt a férfiakra is, akik alázatosan adták át magukat az „ingyen” élvezetnek, az álló helyzetben kissé kényelmetlen átmeneti térfogat-növekedésnek, a váratlan vérbőség áldásos hatásának úgy az agyban, mint az alsóbb emeleten. Nem csoda, ha az efféle tudati tévelygés, enyhén hagymázas állapot válogatottnál válogatottabb mondatokat csalt elő a rekedt torkokból. Olyanokat, amelyek közül a legenyhébb változat is pár hónapot érne a mai világban.  A szünetben pedig a csuromvizes drukkernek, aki összeszorított térdekkel egy fáradt mozgássérült kacsázó járásával és arckifejezésével araszolt a szomszédos korcsomába, jól megérdemelt ser és vindemásza tálaltatott – makogásig.
Hol volt akkor még a mai szebbreményű ifjúság? És hol voltak a mai finom mérkőzések? A vendégszerető fogadtatás és ellátás. Sehol. A falusiak számára ugyanis csak két szórakozási forma kínálkozott: vagy a lájbitépőben való ücsörgés némi gyomrot maró dühü mellett, vagy a futballpálya. Az egyik egyenesen vezetett az alkoholiszmusz nevű népbetegség göröngyös mezejére, a másik pedig mégiscsak „nemzeti” ügy volt. Egy falu sorsa, hangulata, következő heti témája. És jókedvének meghatározója. Legnagyobb várakozás természetesen akkor is a megyei magyar–románt előzte meg. Hogy aszongya: Törekvés – Vendég. Erre már készült a nép. Mert a hazai drukker – tudjuk – más drukker, mint az idegenbeli. Annak mindig igaza van. Ha például egy felfokozott hangulatú mérkőzésen a vendégcsapat játékosa, meglehetősen tömény fogalmazással, egy laza, de annál többet sejtetőbb mozdulattal legnemesebb szervét ajánlja fel a kerítésen fürtökben csüngőknek: az azért már sok. Zúgva-bőgve töri át a gátat. Ahogy a költő mondja. Me’ a drukker is ember, neki is van méltósága. És meg tudja különböztetni a rosszat a még rosszabbtól. A vendégek pedig, nyilván ők is rendelkeznek e téren már némi tapasztalattal, s a drukkerek indulatát illetően amúgy sem a legderűlátóbbak, nem várják meg az áradatot, hagynak csapot-papot, középbírót és partjelzőt, fel a nyúlmokaszint és irány a határ: árok és bokor, patak és tócsa, vetés és szántóföld, ki amerre lát, menti a menthetőt. Elképzelhető az a riadalom, amikor imácskáját mormolgatva kapálgat Biri néne, s mint egy égi jelenés elvágtázik előtte egy piros hetes. Egyenesen a városi tornyok irányába. Keresztet vet a mama, a meztelen lábak láttán még szemérmesen el is fordítja a fejét. Istenem, mivel büntetsz? Fordítaná másfelé, de ott is pirosak loholnak. Irgalom anyja, ne hagyj el! Időközben egy másik, szintén drukkerekből álló különítmény az idegenek teherautója felé veszi az irányt. Többen, mert úgy bátrabbak, s amúgy is egységben az erő.  A sofőr is észbe kap, menekülésre fogja a dolgot, a motor a helikopter rotorjának hangját imitálja már, azonban a fránya jármű az istennek sem akar megmozdulni. Ekkorra megérkezik a kocsi mellé a választékosan útszéli hangnemben beszélő különítmény is, és könnyedén átsegíti a sofőrt a kapcsolat kialakításának kezdeti nehézségein. Szélvédő, ablakok, gumik, orrsövény, lábszár. Egy másik, kisebb stáb a jól végzett munka örömével a kispad környékéről távozik, ahol a vendégcsapat edzője a süketfajd dürrögését utánozza éppen, a földön üldögélve, lelki szemei előtt apró csillagocskák keverednek röpködő madárkákkal. A leggyorsabban futó drukker pedig utoléri a leglassabban vánszorgó vendégjátékost, finoman leszólítja, hogy mit gondol az, vajon beérnék-e egymással?  
Rég volt, igaz se volt, mondanák ma sokan, azok, akik nem ismerték a Görbecsatárt, amint megnyomja a bőrrel a vinklit, Totót, a nehézbombázót, akinek olyan balja volt, mint Puskás Öcsinek, vagy a felsőháromszéki Szőke Sziklát a védelemben. Akikért érdemes volt rajongani. Meg harcolni. Akár vérrel és verejtékkel is. És ha nem jött ellenfél, akkor sem volt veszve semmi, tizenegyes rúgásokkal szórakoztatta magát a falu apraja-nagyja. A rend őre rúgott elsőnek, majd a tanácselnök, aztán a kántor s az iskolaigazgató. Azt a feszült koncentrálást látni, amikor a milicista a tizenegyes pontjára letette a labdát. Négy lépést hátralépett, majd oldalazva hármat balra. Hatásszünet. Halálos csend. Elszánt tekintet a kapu jobb felső sarkára szögezve. Le se vette onnan, amikor aprózva nekifutott. És úgy maradt, az égre szögezve, amikor mellérúgott. Nyögés, huppanás, por. Mint egy nagy tál vizes ruha. Tányérsapkája pedig, akár az alumínium ötlejes, ott pörgött a hatos tájékán, a röhögéstől levegőért kapkodó kapus előtt, a porban. Röhögött a tanító, a tanácselnök, röhögtek a körülállók, akik leporolták, felsegítették. Csak a falu idiótájának tartott Jánoska nem röhögött. Beldeanu, mondta, legyintett s fáradtan oldalazva elindult a torony irányába.