Az örökkévalóság felé tartó gálya

Hogy miért kell megmászni a Mount Everestet? Az 1924-ben még megmászatlan Everest meghódításával próbálkozó, és eközben életét vesztő George Mallory legendás válasza így hangzott: „Csak azért, mert ott van”. Úgy érzem, ez a kijelentés főként azokra a csúcsokra érvényes, amelyeket emberi láb még nem érintett. Csakhogy a hegymászók túlnyomó többsége nem a még érintetlen bérceket veszi célba −  jószerivel ilyenek már nincsenek is −, hanem a már százszor és ezerszer bejárt ormoknak és gerinceknek vág neki újra és újra. Végül is miért? A  svájci író, Ludwig Hohl, egy több mint száz évvel ezelőtti hegymászásról szóló könyvében (Hegymenet, Csíkszereda, 2013, Bookart Kiadó) ezt a választ adja: „Hogy elszökjünk a börtönből.”

Fiatalabb koromban, a nyolcvanas-kilencvenes években egy túrázást kedvelő baráti társaság tagjaként magam is gyakran vettem részt nyaktörő kapaszkodásokban a Királykőben, egyhetes gerinctúrán a Fogarasi-havasokban, vízesésen való leereszkedésben a Bucsecsben. Egyszer-kétszer a sziklafal-mászás rejtelmeibe is belekóstoltam (merthogy a magashegyi túrázás és a sziklafal-mászás nem ugyanaz). Tanúsíthatom, hogy az eufória, amit a hegy tetejére felérve, és ott rövidebb vagy hosszabb időt eltöltve érez a hegymászó, abból is ered, hogy odalent hagyhatta az emberi világot, annak minden problémájával és bajával, korlátozó és néha fenyegető tiltásaival együtt. A nyolcvanas évek végén a Ceauşescu-rezsim ugyan betiltotta Románia állampolgárai számára a külföldre való utazást (még az addig két évenként lehetséges, csak néhány szocialista országba  engedélyezettet is), de a maga butaságában nem vette észre, hogy a lezártnak hitt országból nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is ki lehet lépni. Itt elsősorban nem arra gondolok, hogy például a Fogarasi-havasokban 1988 nyarán az egyhetes gerinctúra alatt több német, lengyel, angol vagy magyar turistával találkozhatott az ember, mint románnal, hanem főleg arra, hogy felérve az alpesi zónába, már nem a diktatúra gonosz, idétlen és léleknyomorító rendeletei dirigáltak, hanem a természet ősi, felülírhatatlan, mindig ésszerű és bölcs törvényei voltak érvényben, azokra figyelt mindenki, ha baj nélkül akarta befejezni a túrát. De nemcsak a Ceauşescu-érában számított egyfajta szökésnek, menekülésnek a magashegyi túrázás, hanem mindig is az volt, és ma is az. Ezernyolcszáz-kétezer méter fölé érve, ahol  elfogynak már a fenyők is, és megkezdődik a pártázatként meredező csupasz sziklák, az alacsony, girbe-gurba ágaikkal kúszó alakokra emlékeztető gyalogfenyők, és a folytonos szélfúvásban edződött hegygerincek fűszőnyegeinek birodalma, az oda felmerészkedő turista igen lényeges határt hagy maga mögött: az emberi világ minden kicsinyessége, irigysége, törtetése, egoizmusa, hamissága odalent marad a medencékben és völgyekben, jelentéktelenné és lényegtelenné törpülve. Az ember által még nem bolygatott természet látványa és a halál közelsége (ami odafent a meredek sziklákon való mászáskor és a gyakori, igen gyors időjárásváltozások révén többé vagy kevésbé mindig jelen van), megtisztítja a hegymászót a civilizáció odalent ráragadt sallangjaitól, cafrangjaitól, és az élet igazán fontos, lényegi dolgaira irányítja a figyelmét. Valahogy intenzívebben, mélyebben él az odafent túrázó, és úgy jön le a hegyről, hogy érzései megtisztultak, gondolatai megfésülődtek. Nehezen fogja ezt megérteni egy síkságlakó, aki még soha nem vett részt több napos magashegyi túrán. Ismertem olyan középiskolai filozófiatanárnőt, aki a nyolcvanas években minden hétvégén megtett huszonöt-harminc kilométert fent a hegyekben, ettől egész héten jó közérzete volt és energiával telítődött. Ha viszont hétvégén valamiért nem tudott felmenni a hegyekbe, utána egész héten depresszió környékezte és alkoholizált.                                                                                                          

Aki azt hiszi, hogy a hegymászás valamiféle teljesítményhajhászás újabb és egyre magasabb csúcsok bevételén keresztül, az téved. Ha csak sportnak tekintjük is, az alpinizmus a legtisztább sportág, olyan értelemben, hogy itt tényleg nincs nézősereg, se rivaldafény, pódiumra sem áll a végén senki. A hegymászó igazából nem is a heggyel küzd meg, hanem önmagával, és hogy jól csinálta-e, hogy bölcsebb lett-e a végén, annak is csak ő maga a tudója. De talán találóbb életformának nevezni a rendszeres hegymászást, mintsem sportnak. Aki elbeszélget magas hegyeket gyakran bejáró hegymászóval, megérti, miért. És megérti akkor is, ha ő maga vág neki rendszeresen egy felhők fölé magasodó hegynek, amely „azt a benyomást is kelthetné, hogy óriási gálya, amely nem a földi tengerek, hanem az örökkévalóság felé tart.”