Farkas Árpád írói üzenete

Ki eljuthatott egyszer is Velencébe, legyen az akár a szelíd dombok és erdők megéneklője, vagy olyan, aki a cserefát tartja leginkább a szívéhez közel állónak, nem tért vissza anélkül, hogy ama természet s ember alkotta csoda mélyen meg ne érintse...

Jelesen Farkas Árpádra gondolok, akinek lírai „hegy- és vízrajzában” fő helyen az erdélyi szülőhely sajátos domborzati s ember alkotta formái állanak, s egyszersmind Erdély szellemföldrajzát kedveli, viszont sűrű szövésű prózájában, veretes nyelven megszólaló kisesszéiben kimondottan is jelen van a Velence-ihletés.
Farkas Árpád letisztult, a köz- és irodalmi élet jelenségeit illető gondolataihoz jól illő s könnyen hozzáférhető műfajra lelt az Asszonyidő címmel kötetbe gyűjtött s 1983-ban kiadott (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest), úgymond, publicisztikai írásaiban. Mi több, úgy voltak olvasóbarátok ezek a lírai töltetű jegyzetek, glosszák, kisesszék vagy egy-egy prózavers, hogy nem leereszkedtek a befogadóhoz, hanem magukhoz emelték föl azt, aki nélkül nincs is tulajdonképpen irodalom s művészet.  
Ezeknek az írásoknak a témaválasztása és kérdésfelvetése a romániai kemény diktatúra viszonyai között mindenképp bátorságot feltételezett az író részéről, viszont igazi erényük – ami egy rendszerváltás után is megőrződött – gondolatgazdagságukban van, illetve abban a magasfokú művészi igényességben, ahogyan szerzőjük megformálta.
Ebben a Farkas-kötetben találni a Palackposta című jegyzetet, amely az emlegetett Velence-ihletés jegyében íródott, de a megírás belső motívumai erdélyi emberre és írástudóra vallanak, mindenekelőtt az, ahogy közösségének jövője foglalkoztatja, amint a Dózse-palota előtti mólón múlatja az időt. A gesztus, amit szintén erdélyi íróbarátjával, Szilágyi Istvánnal tesz, játékos ugyan, de a boros palackba zárt  üzenet nem más, mint keserű iróniába foglalt féltő aggodalom népük jövőjét illetően, illetve szorongás a kisebbségi magyar irodalom intézményeinek a fennmaradásáért, lévén, hogy az akkor regnáló kommunista rezsim ennek is, annak is a felszámolására tört. S mivel ama jó negyven évvel ezelőtt fogalmazott s tengerre „bocsájtott” üzenet a huszonegyedik századnak íródott, az Egyetértés és Béke Századának – ahogy a feladók amaz eljövendőt nevezték –, írója s olvasója ma is „tesztelheti” az egykori üzenet érvényességét avagy érvénytelenségét. 
Ha ezt megtesszük, úgy érzem, azzal szembesülhetünk ma, a huszonegyedik században, hogy bizony nem veszített érvényességéből ama múlt századi palackba zárt üzenet. Mert hiszen ma is nyugtalanító kérdés az, hogy engedi-e, úgymond, ez a század gyermekeinknek, hogy népükhöz hű asszonyokká-férfiakká váljanak, vagy az, hogy saját kisebbségi intézményeink szabadon működjenek, betöltve ezáltal nemzetfenntartó szerepüket, amiért tulajdonképpen létrehozták azokat egykor.
Más alkalommal, A mérceállító című kisesszéjében egyértelműen is kimondta Farkas Árpád: „európainak lenni itthon is, Európában erdélyinek is, de önmagunk mindenütt.” Következésképpen – úgy vélem – megéri figyelni ma is az éppen most hetvenéves Farkas Árpád írói üzenetére!