Sor

Vajon ki az, aki ne állt volna akkoriban soha sorba? Kényszerből legalábbis. Ki volt az, akit ne hozott volna lázba egy tekintélyes hosszúságú és szélességű, amolyan csodálatos méretű sor látványa? Me’ hogy valamit osztanak! Mondjuk a mészárszék előtt. És hátha jut neki is. Vajon lehetette-e ennél nagyobb feszültség, ennél nagyszerűbb drámai konfliktusokat ígérő, majd katarzist is kiváltó állapot?

A mai szeriálok az ádáz szívű Don Rigobertóval meg a csalfa Esmeráldával ehhez képest kismiskák. Lehetett-e a végképp reménytelen sorbaállásnál nagyobb, bizsergetőbb, izgalommal teljesebb várakozás? Vajon nem a sor volt-e a legszebb, a legreménytelibb dolog akkoriban a világon? Mert a sor maga volt a maradék remény, hogy kapok valamit, ha kivárom. Ezen kívül a sor maga volt a rend mindig is – ha betartották –, az hogy valaki vagy valami az első, másvalaki, másvalami a második, megint másvalaki/másvalami a harmadik, és így tovább. Nyugtatgatták magukat az emberek olcsó filozofálgatással. Mert hiszen nem sorra-szerre születünk-e, és természetes halállal vajon nem sorra/szerre kellene-e meghalnunk? Nem úgy volna-e a kívánatos, hogy mindenki csak akkor menjen el, amikor a természet rendje szerint eljött a sora? Éveink is sorra szállnak el, és nem örülnénk, ha, mondjuk, egy év alatt egyszerre futna el tíz esztendőnk, mert nem bírt várni mindenik külön a sorára. Napjainknak, napszakainknak is megvan a maga sora, a maga rendje. Ha nem volna meg mindennek ez a rendje az életünkben, akkor akár nyolcvanévesen is születhetnénk, s egyre fiatalodva, csecsemőként adhatnók vissza lelkünket a teremtőnek. És csodálkozhatunk-e vajon, hogy a sor, a sorok utáni nosztalgia ennyire elevenen él még mindig az emberekben? Hogy todományosak legyünk: a kollektív emlékezetben. Csodálkozunk-e, ha az emberek közül sokan ma is nagy előszeretettel szeretnek sorba állni? És igaz lelkiismeretünk szerint elítélhetjük-e vajon azt a nyugdíjas korú embert, aki párás szemmel sóhajt fel, ha előhalászhat emlékeiből egy-egy hajdani sorbaállást. Hogy aszongya: mert hol vannak feleim azok a hajdani, nagyszerű sorok? Hol vannak azok az idők? Akkoriban – a rossz nyelvek szerint – még a gyereket is ezekben a sorokban csinálták, ott a sorban kerültek ki a keresztszülők is, ott helyben meg is keresztelték, a gyerek pedig ott nőtt fel a sorban, sorokban, ott talált magának jövendőbelit, ott gyógyították, ápolták, ha betegség érte. És onnan, a sorból kísérték utolsó útjára, és vihette magával a kis turistaszéket, a plédet, s egy gyöngysort vagy rózsafüzért, hogy a túlvilágon is végtelen sorokban lehessen része. Egy szó, mit száz: sorba, sorokba állni nagyon „szerettek” akkoriban. Mert mit tehettek volna? Aki nem állt be, az nem is evett! Ez volt a jelszó. S akinek nem volt sem rokona, sem ismerőse a magas pultok mögött, az nagyon-nagyon szeretett sorba állni. Az egyszerűen imádta. Meg is halt volna érte. Mert sorban állni egész napos, aktív foglalkozás volt. Úgy nem mehettél ki a központba, hogy csalódnod kellett volna, mert sehol a városban nincs egy árva sor. Akinek meg bőven volt ideje, az volt a legboldogabb. Reggel korán megkezdte a tejsorban, onnan átment a kenyérsorba, onnan egy kis szójás szalámiért beugrott a szemközti, amúgy kongó ÁBC-be. Ekkor már tíz óra volt, pihenésképp beállt korsó sörre, egy vizezett halbára. Onnan sürgősen át BT cigarettáért, ha egyáltalán szerencséje volt, a kioszkba, majd WC-papírért egy másik üzletbe. Ezen kívül, ha volt nála pénz, akkor bőven válogathatott, hogy még milyen sorba, sorokba áll be, oda, ahol román farmernadrágot osztanak, vagy oda, ahol fordított bőrből készült cipőt. Insulated, ezt írta a bakancson. Közben, két sor között, majszolgatott a kenyérből, a szójával készült szalámiból, s el is merenghetett volna ezen a nagyszerű érzésen, a sorban állás nagyszerűségén, ha nem koccannak neccében, mit neccében, pungájában össze az üres üvegek, amelyeket még aznap vissza kell váltania. Hogy legyen egy kis lej még sorba állni. Aztán akinek úri kedve úgy tartotta, az lottózhatott is. De csak passzióból. Csak úgy, találomra beállhatott különböző sorokba, és hogy fokozza a feszültséget, csak az utolsó percben, az ajtó előtt kérdezte meg, hogy mit osztanak. Így aztán megtörténhetett az is, hogy a cukorsor helyett a fagyasztott-csirke sorba, vagy a WC-fertőtlenítőket osztó üzlet elé állt be. Vagy az is, hogy Kárpáci cigaretta helyett fél kiló déligyümölcsöt vett: banánt, citromot vagy narancsot. Ananász, kivi kizárva, mert azokkal addig még nem volt szerencséje megismerkedni. Aztán az évek során megtanulta a különféle trükköket is, ha nem akart aragázpalack helyett harisnyacsizmát, nekezor kávé helyett benzint venni. A profibbak, az előrelátóbbak a fontosabb sorokba már előző este, de legkésőbb éjfél előtt beálltak pokrócokkal, bundával, kucsmával, meleg holmival fölszerelkezve. Kis tüzeket is raktak, hogy fölötte melegedhessenek, teácskájukat kortyolgathassák, és közben arra gondoljanak, hogy milyen nagyszerű is nekik, együtt lehetnek, együtt a sorban, együtt az örömben, a bánatban, a reményben és a vágyakozásban, miközben lelki szemeik előtt talán már látták is, de láthatták volna azokat recsegő-ropogó sortüzeket.