Sz. ügy

Nincs itt mit kertelni, ez történt. Bő évvel ezelőtt, éppen annak a napnak a reggelén, amikor egy órával előbbre, a nyári időszámításra kellett átállítani a mutatókat, úgy reggel hat óra körül hősünk bejárati ajtaja elé szartak. Mielőtt azonban valamilyen jelképes értelmet tulajdonítanánk az eseménynek, netalán messzemenő következtetéseket vonnánk le a dologból, vegyük csak sorra a történteket.

Annál is inkább, mert hősünk az ajtón belülről fültanúja, majd üldözőként „cselekvő részese” volt az aktusnak. Korai óra, csendes kisváros, csendes utca, halk lépcsőház. Csend a lakásban is, békésen alszik a család, amikor a szükség a fürdőszobába szólítja hősünket.  Lábujjhegyen, hogy fel ne ébresszen senkit, kitapogat a hálószobából, át a gyerekek szobáján, át a nappalin a konyhába, majd a fürdőszobába. A bejárati ajtó előtt apró neszek, halk motoszkálás, apró zajok. A szomszéd, gondolja, ilyenkor szokott munkába készülődni. Ezzel meg is feledkezik az egészről. Csakhogy visszafelé menet, amikor újból el kell haladnia az ajtó előtt, akkor is hallhatóak ezek az apró, amolyan idegesen kereső-kutató zajok. Mint amikor a részeg a vaksötétben körültapogatja, körbecsoszogja a villanyoszlopot a jajistenembefalaztak riadalmával a lelkében. Egy ilyen sötét lépcsőházban, amilyen az övék, el is lehet képzelni, hogy ott kaparász valaki a sötét sarokban, és nem találja a kivezető utat, feltéve ugye, hogy ismeretlen azon a helyen az illető. A kintről jövő ideges mocorgás mégsem erre hasonlított leginkább, hanem szájában egy marék szénával, fűvel magának vackot kereső-kutató állat izgatott keresésére, az állatéra, amely a legmegfelelőbb, legbiztonságosabb helyet keresi, ahol semmi nem zavarhatja meg a közelgő eseményben. Esetleg ott, azon a helyen szeretné világra segíteni kicsinyeit. Kicsit morbid a párhuzam, de a legjobban illett a kinti kasmatolásra. Aztán egyszer csak nagyon közel, közvetlenül az ajtó előtt, amelynek ő a túlsó oldalán, gyanút fogva, ugrásra készen várakozott, megszűnik minden nesz. Mint vihar előtt a csend. Mint eget-földet hasító villámlás és a dörrenés, rittyenés közötti másodpercek haláli csendje. Ekkor egyik keze már a kilincsen, a másik meg a záron, készen arra, hogy villámgyorsan cselekedjék. Álomnak már nyoma sem volt. Ez csak valóság lehet. Annak is a legközönségesebb. A feszültség nőtt, „a helyzet fokozódott”. Amikor aztán egyszeriben istentelen robajjal kitört valami kint, irdatlan rottyanással koronázva meg a feszült perceket. Kilincs, kulcs. Vagy fordítva. De előbb még kattintás a lépcsőházkapcsolón, hadd lásson a menekülő. Így egyenlőbbek az esélyek. Csatakiáltás, indiánugrás, lónyerítés, fogak csattogása. A Szaró Mohikán kisportolt testű, dagadó izmú ifjú, akinek nem volt érkezése pontot tenni a dolgok végére, mert a csúcs előtt, kb. félúton, megzavarták. Farmerjét csak félig sikerült felrántani, mert futni kellett az ellen elől a zsebéből kilógó harci dísszel, a lépcsőház ajtajának nejlon függönyével, amely bizonyára higiéniai célokat szolgált volna boldog vég esetén. A függöny most a száguldó indián, a Nagy Mennydörgés utódjának a farzsebéből lobogott ki, mintegy harci zászlóként, nem lévén módja megszabadulni tőle, miközben mindkét kezével nadrágját cibálja-tartja rohanás közben. Ötösével veszi a lépcsőfokokat a lépcsőházban, kirúgja a lépcsőházajtót, hátravágja a kaput, ki a kis utcán a főtérre, onnan be egy másik kis utcába. Közben tépi a nadrágját, sehogy sem sikerül a derekáig felrángatni, mert menekülni is kell, időnként hátra is kell pillantani, hogy éppen hol tart az ellen, letaglózza-e vagy sem. Nem számítva azt, hogy a szükségét végzőt még a hátsó szutykosság is zavarhatta, már ha az ilyesmire egyáltalán kényes az illető. Gyorsan kell vágni az észnek is, pillanatok alatt „kivillámlani” az egész stratégiát, a menekülés útvonalát, a lehető legoptimálisabbat. A gazella érezheti így magát, amikor cikcakkozva, lélekszakadva menekül az oroszlán elől. Az „oroszlán” azonban egy dolgot nem kalkulált be az üldözésbe. Azt, hogy papucsosan, pizsamában mégiscsak egyenlőtlen a küzdelem, egyenlőtlen a hajsza. A menekülő előbb-utóbb egérutat nyer, előbb-utóbb kicselezi az üldözőjét.  Ez esetben – furcsa helyzet – a gazella kergeti épp az oroszlánt. A kívülről szemlélő előtt percig sem lehet kétséges, a látványból ítélve, hogy ki melyik oldalra tartozna egyenlő küzdelemben: az esélyes vagy az esélytelen oldalára-e. Csakhogy itt és most, ebben a helyzetben más a dolgok állása. Hasonló, szorult helyzetben rajtakapott, magát bűnösnek érző „elefántot” még a „bolha” is sarokba szoríthatja, megregulázhatja. Tudják ezt mind a ketten, üldözött és üldöző egyaránt, ezért menti bőrét az egyik, az erősebb, ezért meri üldözni őt e másik, a gyengébb. Sajnos kifulladás is van a világon, aztán meg korkülönbség is létezik, ráadásul a tét sem ugyanaz. Az egyiknek abba lehet hagyni a futást, egy kézlegyintéssel elintézve a dolgot. A másiknak nem lehet abbahagyni, még ha belepusztul, akkor sem. Megáll tehát az üldöző. Majd elindul szépen hazafelé. Egyik kis utcából ki, a másikba be, ki a főtérre, onnan be az ő utcájába. A város már megmozdult. A szembejövők szépen kitérnek, átmennek a túlsó járdára, amikor elhaladnak, bámulják, kuncognak, összesúgnak. Fel a lépcsőházba, érezni az áporodott cefre illatát. Olyan ez az egész dolog, mint a… mondaná a patetikus szentenciát: kisszerű, kisvárosi. Egy rakás… a lépcsőházban.