Kányádi fehér inge

Az anyanyelv és az egykor divatos mesterséges nyelvek viszonyát illetően szellemesen jegyezte meg egyszer Kosztolányi, hogy utóbbiakon „mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk szájunkat.” (A lélek beszéde) Az anyanyelvnek „bűvös szellemi légköre” van – mondotta ugyanitt –, s ez a légkör „levegő gyanánt vesz körül bennünket, él és éltet.”

Bizonyára emiatt nem tud végérvényesen megválni tőle az ember, ha pedig mégis megválik, s más nyelvvel cseréli fel, közölni mindent közölhet talán azon is, de azokat a lelki sérüléseket, amelyek az anyanyelv feladásából vagy elvesztéséből adódtak, el nem kerülheti.

 Így van talán az ember ama másik bűvös szellemi és lelki „légkörrel” is, amelyet magyarságnak mondunk. Költő esetében magyarságának emlékezetes megvallását éppen a most nyolcvanötödik életévében járó élő klasszikusunknál, Kányádi Sándornál olvashatni, jelesen a Fehéringes versben. Igaz, épp azért, hogy magyarságát vállalta egy életen át, ugyancsak kapott lelki sebeket, s nem is, úgymond, kívülállóktól, minthogy akad köztünk mindig – a költő szavaival – kioktatója s lefitymálója annak, ki nyíltan vállalja önmagát, illetve mindazt, ami az embernek a nemzeti hovatartozására vall. Persze,   bizonytalanságot is kelthetne az olvasóban az a kijelentés, miszerint „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, de magában a versben az álruha megfejtése megtalálható azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti.

 A Fehéringes verset az új évezred második évében Budapesten írta Kányádi, amikor ugyancsak volt alkalom – ahogy a vers alanya mondja – „erdőn innen erdőn túlnan” sebeket begyűjtenie annak, ki ahhoz tartotta magát, hogy amit örökül kapott, azt nem hagyja...

 A költő különben ezt a versét évfordulós alkalomra, Illyés Gyulát idézve írta, sőt az ember és műve iránt érzett elkötelezettségét a Mellékdal kimondottan is tartalmazza: „amikor e magas egű / innensőről átvisz Kháron / azt kívánom tengerjáró / kapitányi sapkájával / a túlparton Maga várjon.”

 Összegezésként azt mondhatjuk az idézett versről, hogy az anyanyelv bűvös légköre – amelyet Kányádi képes egyetlen versben is érzékeltetni – kiegészül s gazadagodik ezúttal a magyarságéval, valamint annak a költőnek a törekvéseivel, akinek nemzetéhez való eltéphetetlen kapcsolódása és hűsége példaadó. Aztán az is már-már bizonyosság számomra, hogy él s éltet a Kányádi-vers, és erősíti az otthonosság érzését az olvasóban.