P.

Nem növény, nem állat, nem ország. Nem város, nem falu, nem tárgy, nem fogalom. Nem eszik, nem isszák. Nem vakbélgyulladás. És nem az, amire a férfiak rögtön gondolnak. Nem látható, nem hallható, nem bocsát ki képeket, nem bocsát ki hangokat, mégis köze van valamicskét a hangokhoz és a képekhez.

Akinek volt szerencséje hozzá, megmondhatja, hogyan lehet csillagokat látni tőle, a magasságos csillagmiriád foszforeszkáló képe miképpen jelenik meg a szemek előtt, s hogy miképpen szisszennek elő a hangok is ilyenkor az összeszorított fogak ketrece mögül. Nem lehet szeretni, és nem lehet nem szeretni sem, mert egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Illetve nem ajánlatos, mert az beláthatatlan következményekkel járhat. Babusgatni kell, ápolni kell, melegben tartani, jó meleg vízben fürösztgetni, vigyázni az egészségére, hogy hosszú életű legyen, hogy éljen és virágozzék. Egyszóval nem lehet viccelni vele, nem lehet nem komolyan venni, mert ő nagyon komoly, és csak egyre komolyabb és komolyabb lehet. Hosszú boldog esztendőkig azt sem tudja a tulajdonosa, hogy létezik, hogy van a világon egyáltalán. Hallani persze hallhat róla, de addig, amíg személyesen meg nem ismerkedik vele, illetve amíg meg nem tapasztalja őkegyelmét, addig rá sem hederít, meg sem parittyázza. Aztán eljön az a bizonyos nap is. Apró fájdalmak kezdik üzeneteiket küldözgetni a lágyékából, hogy valami ott lenn, a lenti fertályban nem működik éppen kifogástalanul, hogy valami homok csúszhatott a gépezetbe, mert a kitartó nyilallások meg a feszülő, húzódó érzések egyre gyakoribbak és kitartóbbak lesznek. A hipochonderebbek még aznap, még abban az órában, abban a percben repülőrajttal csapatnak a családorvosukhoz. Ha hétvége van éppen, vagy ha éjszaka van éppen, nem átallják felhívni akár a leglehetetlenebb órában is, hogy visszaigazolást kapjanak arra a balsejtelmükre, hogy ők valóban nagyon komoly betegek. Sőt nagyon súlyosak! Ne is mozduljanak, rögtön ágyba bújni, forró borogatást tenni a kényes részekre, a fejre egy vastag sapkát, ahogy ez csak az igen súlyos betegekhez illik. A hangot remegővé változtatni, a tekintetet szánalmassá, kérővé, sőt esdeklővé, panaszolóvá, vádlóvá, a járást pedig bizonytalanná, támaszra szorulóvá. Ilyenkor a hipochonder halálosan meg van győződve, hogy a világ legsúlyosabb betegségének ő az egyedüli szerencsétlen tulajdonosa. Telefon rokonoknak, barátoknak, levél a távolabbiaknak, hogy kedveseim, sajnos én nagyon súlyos állapotban vagyok, éppen az orvosomat várom, holnaptól teljes kivizsgálás, és biztos befektetés, és még ki tudja, mi nem jöhet, jaj, csak a Fennvaló megsegítsen. A kevésbé hipók, vagy az egyáltalán nem azok hagyják még egy kicsit fejlődni, lappangani az ismeretlent, hiszen biztos, hogy csak valami jelentéktelen húzódás, apró semmiség az egész, rá se kell hederíteni. Aztán amikor tényleg komolyabbra kezd fordulni a dolog, akkor többrendbeli rábeszélés, hosszadalmas készülődés, halasztgatás után egyszer csak nincs kiút: el kell menni és töredelmesen el kell mondani, mondjuk, legelőbb a családorvosnak, hogy hol, mi, milyen gyakorisággal mit vagy miket csinál, s hogy tulajdonképpen mit érez az ember ilyenkor. A családorvostól a szakorvoshoz vezet az út, ahol némi várakozás meg a panaszok meghallgatása után odaintenek egy asztalhoz, nadrág le bokáig, alsó le úgyszintén, és a doktor bácsi szabályosan megbögyörőzi a pácienst, markába veszi a tojásokat, mintha csak a súlyukat próbálgatná meghatározni. Előbb a bal, aztán a jobb, majd mind a kettő együtt. Aki ezt túlélte, és túléli az ember, még sokkal szaftosabb dologgal találja szembe magát. Illetőleg nem is szembe, hanem hátulról. Aki addig még reménykedett, itt felhagyhat minden reménnyel, mert nincs kiút és nincs menekvés. Egyre riadtabban látja, hiszen egyértelmű jelek utalnak rá, hogy röstelkedés ide vagy oda, a dolog rögtön bekövetkezik. A doktor úr gumikesztyűt húz, majd int emberünknek, hogy bokáig letolt gatyával, nadrággal, háttal neki formáljon egy szép derékszöget. Az illető még egyszer visszapillant, mint a csak tévedésből salakra került futó bal hóna alatt a startpisztolyra, hogy hátha nem dördül el az a bizonyos lövés. Hátha nem kerül oda be az a...  hiszen férfiak vagyunk, van szemérem is bennünk, meg aztán nem is vagyunk olyanok, akiknek különösen tetszene amúgy egyáltalán ez a dolog. És akkor bekövetkezik az az érzés, amilyen  még soha nem volt, előjön a csillagok sok-sok miriádja, villódzik, villog, táncol a szemei előtt az egész csillagrendszer, ahogy az ujj jobbra, balra, körbe mozog, ahogy masszírozza, tapogatja, dörzsöli azt a valamit, amire ő eddig fittyet hányt, amiről azt sem tudta, hogy létezik, hogy van,  hogy most jogait követeli, hogy figyeljenek rá, hogy vigyázzanak rá, mert ő is ember. Férfinak, ugye, röstellni való dolog a fájdalmat hangosan kifejezni, különösen ilyen helyen, szerencsére az ágy vasába bele lehet fogódzkodni, a fogakat össze lehet szorítani, egy-egy sziszegés is ki-kicsúszhat közöttük, egy-egy sóhaj, egy-egy elharapott, visszanyelt nyögés. És amikor már azt hinné a páciens, hogy vége van, ennyi volt és kész, akkor kezdődik megint elölről, végig ugyanazon az útvonalon, előre, jobbra, balra, fel, le, összevissza. Elég. Ami ezután következik, az olyan, mint a megvert sereg katonáinak támolygó retirálása, leforrázott, fáradt, átvert, dicstelen visszavonulás. A félig élő, félig holt testet ki kell vonszolni a színről. A diagnózis, a titokzatos valami neve csak ekkor hangzik el, és ugyanaz, mint amit egy közvetlenül előtte a rendelőből kilépő öregember úgy mondott a maga gyártotta szóval az ott várakozó felnőtt fiának, hogy: proszpata.