Selejt és minőség

Forgalmasak voltak a csütörtöki napok a kisváros tőszomszédságában fekvő faluban. Lovas szekereken – télen szánon is –, kerékpáron, de gyalogosan is a városi heti vásárba tartottak a Szentföldnek nevezett kistérségből a falvak. Abban az időben, mintegy ötven-hatvan évvel ezelőtt már nem a város főterét foglalták el a vásárosok, hanem egy kissé távolabb eső, a Vasút utca eleji kis telken zsúfolódott a sokadalom. Minden elképzelhetőt kínáltak és vásároltak akkor is. Az egyik keskeny piaci asztal végéről például sohasem hiányzott egy világtalan idős férfi, aki emelt hangon, fáradhatatlanul kiáltotta, hogy: „Tetűpor, bolhapor, atompor kutyáknak, macskáknaaak!”

Nyári rekkenőségben kora délután a falusi gyermekek általában az öreg fűzfákkal és égerfabokrokkal szegélyezett patakok fürdésre alkalmas göbéit, gübbenőit keresték, szülőfalumban például a Tóth Tamás-, a Bíró Pista-, a Borcsa levét, esetleg út menti kisebb terek félárnyékában gyülekeztek. Spontán módon, egymást „mozgósítva”. A kiáltás például a falu csendjében messzire hallatszott. Közvetlenül, élőben találkoztak tízen-húszan itt is, ott is, a falu egy-egy nyilvános terén. Tereferéltek, hancúroztak.
Kisgyermekek és kamaszodó fiúk egy-egy ilyen csoportja láthatta így csütörtök délutánonként a kisvárosból hazafelé tartó, kerékpárját kihúzott felsőtesttel, hegyesen megülő bicskást, azaz a bicskakészítő középkorú, kis termetű férfit, Lazi bácsit. Bőröndszerű nagy táskáját a kerékpár kormányrúdjára akasztva hordta. Mindig maradt meg a vásárba vitt bicskakészletéből, ezért hazafelé tartva, két-három falun keresztül ha kisebb-nagyobb gyermekcsoportot is látott, meg-megállt, rekeszes táskájából kínálva áruját. Máskor meg éppen valaki a gyermekek közül állította meg – Van-e bicska, eladó, Lazi bácsi? –, még akkor is, ha nem volt komoly szándéka vásárolni. Szívesen vette kézbe egyik is, másik is, prógálgatták, egy-egy példányt többször is kinyitottak-becsuktak. Úgymond áruismeretet szerezhettek ezáltal, de alkudozni is így tanultak meg.
Bicska nélkül a székely fiúgyermek nem cseperedhetett fel. Nem egyszerű eszköz volt ez a kezében, mondhatni nevelődésének volt ez elengedhetetlen feltétele. Apja gondoskodott az első bicskáról, mert ugye a gyermek kézügyessége fejlődik használata által. Próbára tette általa fiát. Hogy áll a kezében? Jobb- avagy balkezes lesz-e a gyermek? Használnia kellett a rá osztott kisebb-nagyobb feladatok végzése közben. Libák terelgetéséhez fűzfaágat kellett vágnia, kenderből font ostorának borsikafenyő ágából ostornyelet kellett készítenie. Aztán kés és villa nélkül szalonnázhatott. Ha horgászni támadt kedve, mogyorófaágat választott, horgászbotot fabrikált egyedül, saját kezűleg. De maga készítette játékait is, májusban például fűzfasípot, amelyet egy kissé „továbbfejlesztve” alkalmassá tett madárfütty utánzására is, vagy az egyszerűbb heppet, amelyhez mindössze a fűzfavessző háncsára volt szükség, a fújható végét kissé megpuhítva. A vessző háncsának „megeresztését” a bicska nyelével történő ütögetéssel érte el, más műveletekhez a jól vágó pengét vette igénybe.
Jó bicskára volt hát szükségük a székely fiúgyermekeknek. Kényesek voltak úgymond a minőségre. Egy idő után már mind nagyobb hozzáértéssel válogattak. Nemcsak szemügyre, de kézbe is vették hát Lazi bácsi bicskáit. Méretük, fogásuk, pengéjük, nyelük anyaga egyaránt latba esett. A bicska használati értéke, felszereltsége mellett számításba jött használójára tett hatása, mondhatni szépsége is. Egy egyhangú, szürkés-fehér színű, tehénszarvból készült nyél vizet sem vihet ugye egy szarvasagancsból kivágott, gondosan csiszolt, de a csont különleges „textúráját” őrző, zsebben hordozható ékszernek...
Szülőfalum gyermekeiben igényes vevőkre talált Lazi bácsi, nem könnyen jött össze egy-egy üzlete a maradék bicskákból. Nemegyszer: sehogyan sem. Morgolódott, méltatlankodott is ilyenkor! Aztán biciklire pattant, és karikázott tovább, hazafelé, a gazdára nem talált  termékeivel. Nem volt kelendő a selejt. Akkor még nem jött volt el az ideje... 
Lazi bácsi piacát persze ronthatta is egy másik bicskakészítő mester, aki mellesleg még falusfele is volt. Csakhogy a kettőjük kínálta termék között nagy volt a minőségi különbség. Az illető vásárba sem vitte bicskáit, jó híre mégis terjedt. Márkanév nélkül is márkás bicskák készültek az ő műhelyében. Az övé jelentette ilyen téren amaz egykori kis övezetben a minőséget! Nem reklámozta termékét, törzsvásárlói kártyát (!) sem osztogatott leendő kliensei körében, de lehetett tudni, melyik darab az ő keze munkája, ellentétben rengeteg mai produktummal, amelyeknek például a német, azaz kiváló minőségét kelet-európai vagy -ázsiai munkáskéz szavatolja, vagy éppenséggel – nem szavatolja...