A vezetés öröme

„Aki dudás akar lenni, annak előbb-utóbb meg kell szereznie a… jogosítványt.” „A mai világban jogsi nélkül csak a csecsemők, az újtól irtózó ijedős menyecskék és a negatív gondolkodású némberek leledzenek még az élet zavaros vizeiben.” Ilyen és ehhez hasonló bölcs mondásokkal traktálják a halandót, amikor elkottyantja, hogy mi fordult meg a fejében egy holdvilágos éjszakán.

Egy könnyelmű pillanatban hozott döntés és máris az iskolapadban találja magát az emberfia. Riadtan néz körül, szemrevételezi a társaságot, a gyorstalpaló osztálytársakat, s döbbenten tapasztalja, hogy nem jó helyre került, mert a kopottra kiült padokban alig van olyan diák, aki életkor szerint, mint ő, mondjuk „tizenkettedikes” volna. „Első, második, harmadik” osztályosok. Hozzá képest. Ki kell bírni, ezt mondta a nagy Sztálin elvtárs is szibériai szeretteinek, ki kell bírni, ezt mondogatja hősünk is saját magának, miközben olyan dolgokról folyik a szó, hogy: milyen alkotórészei vannak az útnak, mi a szerepe annak a fehérsipkásnak, mitől autó az autó, és mitől nem, mi az a sok óra, mutató, lámpácska a „bordon”? Aztán: ha mit csinál, akkor mit kell csinálni? Jó, akkor pixet elé és ügyesen, szépen lerajzoljuk. Nyilacskák, odaírjuk.  És holnapra tudjuk. Értettem? Hát persze. Bólogatás. Másnap már várja hősünket egy kackiás bajuszú mitugrász: az oktató. Az oktató, aki ugye azér’ van, hogy megtanítsa az ilyeneket, mint magik, kocsikázni. És kezdődik az oktatói-nevelői munka. Lassan azzal a…! Hova sietünk? Az istenit annak a lábnak. Ne nyomni úgy azt a gázat! Értettem? A szákrámentumát! Valahogy így… Szóval az már a legelső gyakorlati órákon kiderül, hogy a tanuló nem lélekgyógyász tanfolyamra iratkozott be, ahol könnyed tatarozást végeznek pöttyös lelkecskéjén. Akár a székely, szeggel végzett, hagyományos népi akupunktúra. Kétszer negyven percig százas és kétszázas szögecskék az érzékenyebb pontokba. Ki kell bírja a legény. Mindent a páciens pénzéért. Pár óra vezetés után aztán az is kiderül, hogy az oktató úr több lelki táplálékkal bővelkedik, mint azt képzelhették volna kisvárosi gőzöktől és gázoktól petyhüdt agyvelők. Unalmas napjai mulatására neki is ki kellett találnia valamit. Ha már munka, akkor legalább szórakozva végezze. Az első lépés a hagyományos csendőretika szerint: a betörés. Lehetőleg szemétdomb mellékéről, kukák és egyéb termékek környékéről származó pallérozott férfiú módján. A kis mitugrásznak azzal a lendületével, mint amikor valaki négy tányér csülkös bablevessel terhes, és lazán sajtolgatja magából a termékenynél termékenyebb mondatokat.  Közben 21 km per óra sebességgel száguldoz oda-vissza agyán a gondolat (kiírva az arcra), hogy csomó tökkel ütött hétökör és seggdugasz, farpuszkóra járulhatna elém, hogy egyáltalán leereszkedem a népi nyelv magaslataiból az anyósülésre. Kínlódom, szenvedek… és egyáltalán.  Közben tanít, nevel és oktat. Hova menyen, ember? Ki mondta, hogy balra térjen? Mondtam én valamit is? Nem mondtam. Na, ugye? S akkor? Ha így folytatjuk, ha nem figyelünk, ebből permisz az életbe’ nem lesz. Nem figyelünk, nem érdekel, amit nekünk mondanak. Csak mondja a másik, csak mondja. Minket nem érdekel. Hát így biza nem lehet. Mit keres ott? Beállítottuk a tükröt indulás előtt? Nem állítottuk be. A rendőr majd nem fogja megmagyarázni, hogy nem kell lehúzni tükröt állítani az ablakot. Mit keresett ott? Ott nem lesz majd mese, hogy ez meg az. Kösz szépen, s helló, s pá. S megyek a francba a doszárommal együtt. S akkor aszongya, hogy nem tanították meg magának becsületesen. Me’ örökké csak valakit hibáztatunk. Me’ az a legkönnyebb. Merre megyünk? Csak nyugi. Hova siet? Nem maga kérdezget, hanem én beszélek. Azt gondoljuk, hogy a vizsgán is kérdezgetünk? Unde mergem domnu policiszt? Megmondja magának rögtön, ne féljen. Elirányítja magát úgy, hogy nem felejti el az életbe’ soha. Amíg él, érti. Nem figyel. Nem is kell figyelni. Amit én mondok, az úgyis hülyeség. Nem kell meghallgatni. Minek azt? Hova engedi fel olyan hamar azt a kurva pedált? Haggyunk békit, menjen tovább.  Mindjárt a sáncba kötünk ki. Ej, azt a leborult, kurva! Oldalparkolás. Ha így parkol majd, megköszönik, s ülhet hátra, a hátsó ülésre. Vezet majd más, ne féljen. Lesz más, aki majd tudni fogja. Hanem jó lesz majd az anyósülésen. Jó hely az. Lehet fékezni is, gázalni is, éppen csak kormány nincs a kézbe’. Hova menyünk, ember? Mé menyünk a sánc felé? Virágot akarunk szedni? Ki kell a kocsiból szállni, s úgy kell a virágot gyűjteni. Vagy maga másképp szokta? Nem hinném. De hát ki tudja. Annyiféle ember van a mai világba’.