Print this page

A költészet mint erő

A testnek van háza; úgy hívják, hogy lakás. A léleknek is van háza; úgy hívják, hogy vers. Ezért aztán a mindennapi kenyér mellett a mindennapi vers is feltétlenül szükséges. A Holt költők társasága című zseniális filmből is tudhatjuk, hogy „verseket azért írunk és olvasunk, mert az emberi fajhoz tartozunk”.

Leginkább talán azért van ez így, mert a költészet   - lévén lelki-szellemi energiák átvitele az együtt alkotó olvasóba - mindig megtartó és megtisztító erő. Ebben a minőségében pótolhatatlan, hiszen a költői üzenet más nyelven és más formában nem mondható el. 
„A vers a nyelv szobra, a költészet állandó hiányérzetünk ébrentartója” – mondja Kányádi Sándor. Mindig van valami, amivel szemben védtelen az ember, s amíg ez így van, addig lennie kell költészetnek is. Valamiként a költészetben történik meg a mérték vétele, a versben tárul fel a létteljesség örök emberi ábrándja. Olyasformán, ahogyan az például Nagy László Fejfáknak fejfa című versében is megszólal: „jussomért, legjobb részemért hajtok/ csonkán e mindig hiánnyal síró,/ szimmetriásra tervelt világban”. Olybá tűnik, mintha a költő folyamatosan a lehetetlent célozná meg azért, hogy mi, olvasók legalább a lehetségest elérhessük. 
József Attilával szólva „ami hiányzik a világból, azt az embernek önmagában kell megteremtenie, mert máskülönben elpusztul”. Ilyen értelemben a költészet a mentális, lelki egészségünket védi, miközben a létet teljesebbé, a világot otthonosabbá, emberibbé teszi. A vers ugyan sohasem praktikus céllal születik, de mégis a létben való eligazodást, a szabadabb lélegzetvételt, a félelem nélküli életet segíti elő. Azzal is, hogy az adottságok és kötöttségek hatalmán túlmutatva a lehetőségek, a bennünk rejlő értékek, a lehetséges világok felé jelzi az utat. A költészet az önmegértéshez és létmegértéshez vihet közelebb azáltal, hogy látni, érezni, gondolkodni, egyszóval élni segít. Élni segít azzal is, ha a feszültségek, fájdalmak és rettenetek kibeszélésével a lelki-szellemi járatok tisztításával a derűt, a harmóniát és a belső békét munkálja bennünk. Végül is a költő lélekdonor, a költészet pedig lélekkikötő.
Oktató és kutató munkám során József Attila és Shakespeare életműve mellett elsősorban az erdélyi magyar líra, kiváltképpen Kányádi Sándor versvilága jelenti számomra a költészetet. Az Agria című folyóirat főszerkesztőjeként a lap állandó szerzői közül szinte napi kapcsolatban vagyok Anga Máriával, Antal Attilával, Bozók Ferenccel, Cseh Károllyal, Fecske Csabával, Finta Évával, Gittai Istvánnal, Kiss Benedekkel, Konczek Józseffel, Lászlóffy Csabával, Oláh Andrással és Serfőző Simonnal. Az ő folyamatos költői-emberi jelenlétük is épülésemre és gazdagodásomra szolgál.   
A magamfajta holt költőnek, aki nap mint nap csak néma verseket ír, hovatovább a lélekderű megőrzése is költészetszámba megy. Amiként Nagyváradon, a Partiumi Írótáborban egyik kedves barátom találóan megfogalmazta: valószínűleg az lehet a titkom, hogy ifjú szíveket éltetek a főiskolán, az ifjú szívek pedig éltetnek engem. Igen, valahol talán ez is része a költészetnek.  

 

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány