Irodalomtörténeti pillanat 1956-ban

Ha a magyar líra történetében kívánjuk nyomon követni az 1956-os forradalmat, akkor minden bizonnyal elsőnek Illyés Gyula remekművét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt kell kiemelnünk, ha viszont a publicisztikában, illetve esszéirodalomban akarjuk ugyanezt tenni, akkor talán jó, ha Tamási Áron írását, a Magyar fohász címűt választjuk, amelyet október 26-án olvasott fel a szabad magyar rádióban, nyomtatásban pedig a magyar írók lapjában, az Irodalmi Újság nevezetes, november 2-i számában jelent meg, ugyanabban a lapszámban, amelyben az Illyés-vers is.

Utóbbi ugyan jóval korábban, még 1950-ben keletkezett, és az éppen akkor kezdődő magyarországi kommunista rémuralomról, sőt általában a totális diktatúrák természetéről és működéséről ad hiteles és pontos költői látleletet, előbbi pedig, Tamási írása a forradalom napjaiban fogalmazódott, ám mégis szerzője távlatos szemléletéről és történelmi tisztánlátásáról tanúskodik.

Az adott új helyzet meghatározásával és egy történelmi emlékeztetővel indítja fohászát Tamási, hogy aztán egy tételmondattal az akkori napok alakítóinak kötelességére figyelmeztessen: „Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén át lobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk, és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől.”

Ezt követően kezd bele a maga veretes, esetenként biblikus nyelvezetén a háború utáni időszak („az enyhület”) elmulasztott pozitív lehetőségeinek, valamint a nemzettől idegen ideológia („a hazugság itala”) és egy erőszakra épülő politikai rendszer kiépülésének felvázolásába („zavaros veszély”), ezekben az egyéni és a nemzeti létet egyaránt fenyegető, gúzsba kötő folyamatokban jelölve ki a forradalom kitörésének okait. Ugyanakkor van elképzelése a megoldást illetően is, amelyet a demokráciában és a nemzeti függetlenségben jelöl ki, nem hallgatva el azt sem, hogy ennek elérésében valamiféle szerepet a nagyvilágnak, a nagyhatalmaknak is vállalniuk kell. „A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk – írta. – Ez a forma nem más, és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.” 

Az író által kijelölt és kívánt történelmi alternatíva bekövetkeztére évtizedeket kellett várni, egészen a rendszerváltozásig, de hogy még ma is van rajta kiigazítanivaló, az nyilvánvaló. Ama fohász befejezéseként megfogalmazott óhajról pedig („szenvedő lélekkel áhítjuk”) nem vett tudomást akkor az önkényuralom igazság (?!) szolgáltatása, azaz nem a „bölcsesség szelleme” érvényesült a forradalomban részt vevők esetében hozott ítéletekben, mint ahogy a magyarságon belüli „rontó harcok” sem szűntek meg, talán máig sem… 


www.szekelyhirmondo.ro