Aki érezheti az olvasók megbecsülését

 

Fekete Vincéről

Egy anyaországi kisvárosban élő kiváló írástudó jelentette ki, hogy ő soha nem értett egyet azzal, hogy „a vidék különböző értelmű hiányai vagy szűkösségei akadályoznák az alkotói kiteljesülést, ez ritkán felel meg a valóságnak, többnyire a nem eléggé tehetséges alkotók önfelmentő ideológiája inkább.” 

Egy verseskötet megjelenése alkalmából döntöttem úgy, hogy helyénvaló idézni itt és most ezt a gondolatot, minthogy e köny szerzője, Fekete Vince is ezelőtt tizenöt-húsz évvel egy vidéki kisvárost választott otthonául és alkotó műhelyéül, s mára neve és irodalmi munkássága elválaszthatatlan lett e várostól, Kézdivásárhelytől. Persze, sejteni véljük, választása nem kevés gonddal járt. Azt gondolom, alaposan megfontolt döntés és elszánt lépés volt ez Fekete Vince részéről, aki addig megtapasztalta egyetemi központoknak, irodalmi centrumoknak az előnyeit saját választott pályája jövőjének tekintetében. Úgy vélem, akkori választásában nem kis súllyal esett a latba, hogy az a kistérség, ahová visszatér öt-tíz évnyi szellemi töltekezés után, szülőhazája, s hallgathatott talán egy belső hangra is, amely valami olyasmit sugallhatott neki, hogy ha a Teremtőtől kapott tehetség és a kitartó, áldozatos munka kéz a kézben fog járni, akkor lehet esélyed majd – József Attilával szólva – a mindenséggel mérni önmagad...
Az ötvenedik életévét éppen ebben az évben betöltött Fekete Vince eddig megjelent hat verseskötete alapján, több mint húsz év terméséből adott közre ezúttal egy válogatást, amelyet még kiegészített eddig kötetbe nem foglalt új versekkel is (Vak visszhang. Válogatott és új versek 1995–2015. Kolozsvár, Sétatér Könyvek, 2015). Egy ilyen arányú irodalmi munkásság felmutatása talán feljogosít arra, hogy egyik erdélyi klasszikusunk, Dsida Jenő versrészletét idézve figyelmeztessem magunkat arra, hogy „tiszteld a költőket, akik / veled vannak bármerre mennél / s több életet adnak neked / tulajdon ember-életednél.” (Tíz parancsolat, IV.)
Magától értetődik, hogy e felszólítás elsőként a mindenkori olvasónak szól, de önmegszólításnak is tekinthetjük, azaz magában az idézett költemény szerzőjében is feltétlen tisztelet kell, hogy legyen bármely igaz költő iránt. Ami különben Fekete Vince esetében is erőteljesen érvényesül, aki indulása idején sem az irodalmi hagyománnyal való szakítást, hanem elsősorban a kapcsolatokat kereste, mondjam azt, a kötelékek megerősítését, a szövetséget, éspedig oly módon, hogy eközben az ő „szólama” is érvényesüljön ama nagyszabású „zeneműben”, ami tulajdonképpen a teljes, hétévszázados magyar líra, vagyis törekedett arra, hogy saját „hozományával” gazdagítsa az irodalmi örökséget. S minthogy mai napig is erre az örökségre építkezve alkot, ő maga is irodalmi kultúránk jeles művelőjévé vált az évek múlásával.
Mindezt figyelmbe véve úgy ítélem meg, hogy jó, ha költőnk bölcsőhelyének közönsége is érzi, sőt tudatosítja a maga számára a gondolatot, amit a bevezetésben idézett írástudó, Elek Tibor így fogalmazott meg: „a tágas szemléletű, esztétikailag értékes, általános érvénnyel bíró, vidéken született alkotás gazdagítja a vidék kultúráját is.” 
Hogy Fekete Vince munkái révén tényleg szerves része a mai magyar irodalmi műveltségnek, számos díj és elismerés jelzi, de azt is tudja költőnk, hogy legnagyobb elismerés íróember számára az olvasók megbecsülése. Amiben – hála Istennek! – része van neki. S kívánjuk, hogy ezután se legyen ez másként!


www.hirmondo.ro