Vince könyve

1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Vincénél, és Vince vala az Íge. Mármint Serény Múmia-ügyben. Ebben a Serény Múmiában akartam én is közölni, ezért kerestem meg Vincét holmi versekkel a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban, ahol Vince akkoriban helyettesítő tanár vala. És mondá Vince, hogy Köszi, s hogy ekkor meg ekkor mennék bé a Helikon szerkesztőségébe, ahol majd választ adand. És én bémenék, persze, miután megittam egy-két deci vodkát...

2. Valahogy így kezdődött a szerkesztő és a fiatal költő kapcsolata, ami aztán a csíkszeredai Boronában, az Uz Bencében, a Két Góbéban vagy éppen az Aranykapcában baráti költő–költő viszonnyá alakult.
3. Nyilván, nem fogom fölsorolni valamennyi közös élményünket, egyről viszont feltétlenül megemlékeznék (hiszen fontos lehet mondandóm szempontjából): néhány évvel ezelőtt ott kellett hagynunk Vincét Zilahon, a kórházban (kanalat és villát is vettem neki, azóta se adta vissza őket, igaz, én se fizettem ki neki a kártyaadósságomat, ami még ’97-ből, Parajdról származik)...
4. Határozottan emlékszem, hogy Zilahról hazafelé tartva, az autóban jutott eszembe az az axióma, amit egy szovjet polgárháborús novellában olvastam: „Az ének olyan, mint a hagyma: fájdalom és bánat nélkül is könnyre fakasztja az embert”. Korábban is írt Vince szép, sőt nagyverseket (gondolok itt például az Áram vagy a Tízezer éj című versekre), de Zilahon valami olyasmi kezdődött el Vincénél, amire – hál’istennek – az itt és most díjat adományozó Uraknak és Hölgyeknek is muszáj volt fölfigyelniük.
5. S még csak egy aprócska zárójel ehhez a történethez: néhány hónappal a zilahi események után ott fekszem másnaposan a kolozsvári Transilvania Szállóban, amikor Vince a kezembe nyom öt-hat verset, hogy ha nem unom, olvasnám el őket. A Fohász címűt el is kértem tőle a Székelyföld folyóirat számára, nem sokkal később pedig megírtam Veronál helyett című, Vincének dedikált versemet, ami ugyan nyomába se ér a Fohásznak, de ami egyszer, talán, érdekes adalék lehet Vince akkoriban írt verseihez: 

Veronál helyett

Fekete Vincének

„Testem vidám fiu volt,
Nem leszek rossz Jób én se…”
(Ady)

…S már faggatod Te is az életet,
hogy régi sava-borsa hova lett?!

Hova a bor s az égi szűzdohány,
s hova a fürge lányok – mindahány?!

S kinek danol, ha elbódul az ész,
az Aranykapcában a „dzsessz-zenész”?!

Satöbbi… Nézd, Barátom, elhiszem,
ha fáj a szíved mindenért, hiszen

már álltál ott, ahol a part szakad,
de épp ez adjon Néked szárnyakat,

és mondd, csak mondd, amíg még mondhatod
(mint pénzverő a címermondatot):

„Ó, régi-új, sós ízű hajnalok,
ma még a ti emberetek vagyok”…

Csíkszentdomokos, 2013. január 13.

6. Nos, a Transilvania Szállóban olvasott versek mind ott vannak a Vak visszhang című, válogatott és új verseket tartalmazó Fekete Vince-kötetben féltucatnyi, egészen kivételes legeslegújabb vers társaságában. Bő egy hónapja, a kötet budapesti bemutatóján Kemény István barátunk a következőket mondta Vince kötetéről: „A versek időrendi sorrendjéből megtudhatunk egy titkot: hogyan lesz egy nagyon jó költészetből nagy költészet”. Talán mondanom sem kell, mennyire örültem, hogy másnak is az a véleménye erről a kötetről, mint nekem. Talán mondanom sem kell, hogy most mennyire örülök! Szívről gratulálok a díjhoz, testvér!


Elhangzott 2016. január 22-én, Kolozsváron, laudációként: a Magyar Kultúra Napja alkalmából, Fekete Vince, a Székelyföld folyóirat szerkesztője Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjban részesült.