Lövétei*

„Vagy sohse’ lesz egyéb hazám, mint az ég!”
(Arany)

Te vezettél ide, Uram, ez igaz.
S tényleg jó itt, meg minden.Vagy mégsem az ?
Mondom, jó és szép, de... tudta a fene,
hogy ilyen sok izgalom is jár vele.

No de mindegy.
S mert a műfaj kötelez:
áldd meg ezt a földet, amíg „haza” lesz;
S áldd meg ezt a földönfutó bolondot –
persze, hogyha egyáltalán meg tudod...

(Csíkszentdomokos, 2007-ben, Szt. László király napján)

Lövétei Lázár László Kis magyar zsoltár című versét iktatva írásomhoz előhangnak, fontosnak tartottam egészében idézni, a keltezéssel együtt, azért, hogy némi támponttal szolgáljunk annak a nemcsak természetes, hanem akár közéletinek is felfogható – pontosabb talán a közérzeti meghatározás - élettérnek a betájolásához, ahol él. Persze, Csíkszentdomokos helyett születhetett volna a vers Lövétei univerzumának másik archimédeszi pontjában,Lövétén, a szülőfaluban, hiszen annak is „hazává” kellene válnia. Már-már mágikusnak mondható kötődése a két enigmatikus székely faluhoz, olyan „mint az ég!” Arany Jánosnál: emitt az elődök- az elveszett éden, amott az utódok - az igéretföldje, a költői lélek katartikus ingázásai a mindkét irányba végtelenülőbe, ahol vallatóba görbülnek a felkiáltójelek, ahol naponta ránk kérdez az Úr:
„mi lehet szebb?”. És szól a költő, válaszol: „Te vezettél ide, Uram...” ,”áldd meg ezt a földet...” – ahol mindenütt a végeken vagyunk...

És ahol

„ megölnek egy főpapot
bokázva járja Belzebub
vacog sok szegény halott
mi lesz velünk a föld alatt
ha már temetni sem szabad

a pápa átka megfogan
bokázva járja Belzebub
száz évig tejhatalma van
és országolhat egy nagyot
ha megölik a főpapot”

– a Báthory András bíboros-fejedelem emlékére ajánlott ballada azt jelzi, hogy Lövétei nem csak belakni akarja, hanem azonosul is a szerelemből választott „hazával”, Csíkszentdomokossal. A falu keserves vezeklése azonban nem volt hiábavaló, beteljesül a predesztináció: a XX. Században a legtisztábbak közül a legtisztábbat adja az erdélyi és egyetemes magyarságnak boldogemlékezetű Márton Áron püspök úr személyében, akit arra választott a Jóisten, hogy igazságának őre s népének jó pásztora legyen. Ma már szinte természetesnek, magától értetődőnek tűnik, hogy a nagy püspök emlékezetének őrei Csíkszentdomokoson olyan igazi értelmiséghez méltó feladatvállalók, egyéniségek lettek, akik mélységes, szívükből fakadó alázattal vállalták küldetésüket azért, hogy élővé tegyék Márton Áron halhatatlan példáját. Sokan az isteni gondvislést látják az egészben, Lövétei azonban, a rá jellemző minimalizmussal egy vallomásában a nagy család számlájára írja a Márton Áron múzeum megtermtését, a minden évi konferenciák, rendezvények, vetélkedők megszervezését, tanulmánykötetek kiadását és más, fontos események megálmodását, mert szerinte a három gyermek születése utáni gyermeknevelési szabadságok alatt, feleségének – „két szoptatás között” – volt ideje álmodni, tervezni, projekteket kitalálni, pályázatokat írni. Az egész csíkszentdomokosi „Márton Áron intézményrendszer” természetesen Csilla asszony érdeme, de könnyű volt neki – mondják a bennfenntesebbek –, hisz ott volt mellette, mögötte az, aki a „zongorát cipelte”, aki nem mellékesen költő is, író is, szerkesztő is, akinek szerintünk ezekhez a szerepekhez illő, egyenrangú vállalás a nem muszájból végzett zongoracipelés, a ”földönfutóbolond” szerep is.

De hogy ne legyen felhőtlen az ég, az élet, a sors, költőnkkel egy szép napon szembejön a hamletti kérdés, a lenni vagy nem lenni, amikor „valaminek vége akar lenni”, a Két szék között-i léthelyzet, amikor joggal teszi fel a kérdést: „Harminckettő leszek vajon?”


...
Valaminek vége akar lenni,
de dicsérni jöttem nem temetni:
beinteni betegségnek, ráknak,
vagy besorolni metaforáknak,
hátha egyszer más leszek, csak egyszer,
s végre behúzhatok ezerrel

– kár, hogy be fog dögleni a pink nyár:
ősz és tavasz között volt bajom már,
s készülődhetek megint a télre,
hogy ne arkangyal legye a vége,
inkább valami egyszerű hakni
– bár ebbe is bele lehet halni.”

Mi, akik külső szemlélői voltunk-vagyunk Lövétei Lázár László riadalmas élethelyzetének csak sejthetjük, hogy mint élte (éli) meg és túl ezt a „pad alatti” állapotot, ami úgy tűnik, hogy elmúlt, bár még a legutóbbi kötetében is visszatér a Két szék között környékére. Sejtéseinkhez megbízható kalauzunk lehet ez a katartikus kötet, amelyről bizton állíthatjuk, hogy a XXI. Századi magyar költészet egyik legmaradandóbb műve. Csakis innen indulva érthetjük meg teljességükben a rákövetkezőket: az Árkádia-féle, a Zöld, az Alkalmi című versköteteinek üzenetét, de irodalomelméleti esszéit, dolgozatait, magakereső Arany János kutatásait is.

A teljesség igényével illene bővebben szólni a szerkesztőről is, a Székelyföld folyóírat és az immár 60-ik kötetéhez érkezett Székely Könytár redaktoráról, hiszen Lövétei Lázár László eddigi pályájának olyan súlypontjai, amelyek nem kiegészítik, hanem visszhangozzák a „zongoracipelőt”, a költőt és a filológust is. Az előbbiről tudni kell, hogy a magyar nyelvterület egyik legolvasotabb, egy magyarországi főszerkesztő szerint – „jól kitalált” folyóírata, az utóbbit pedig, a 100 kötetre tervezett Székely Könyvtárat e századelő „legrangosabb projektjének” nevezte egy másik szakmabeli.

De úgy éreztük, hogy illőbb és emberibb, ha ezeken a végeken, amelyek csak némi erőszakkal nevezhetők vitézinek is, szebb dolog, ha az élethez közelebb álló helyzetekkel, jelenségekkel próbáljuk méltatni, laudálni hősünket, hiszen Balassi Bálint életét sem csak a megszenvedett költészet töltötte be egészen, legalább annyi volt benne a harc, a csatazaj, az idegen és saját fajtánkbéli földi hatalmasokkal vívott küzdelem, a birtokszerzés és vesztés dőreségeinek idegbaja, a menekülések és bújdosások sivárságai –, mint a líra.

Végezetül álljon itt Lövéteinek a 70 éves Király Lászlónak dedikált Ködök cimű verse. Mintha az Erdély határán portyázó Balassi Bálint szólana ki a földrengéses időből:

„lovasok a sűrű ködben
jönnek jönnek egyre többen
így jönnek már sok-sok éve
minden percbe’ hazaérve

hideg sár ma már a haza
lovuk lába azt dagasztja
mégis jönnek egyre többen
lovasok a sűrű ködben

Lőrinc Dénes Dani Ferenc
ködbe vész a pajtaeresz
ködbe vész a kapuzábé
ükapáké szépapáké

sár van köd van mégis jól van
fél szemmel és dadogósan
ők csak jönnek egyre többen
lovasok a sűrű ködben

aki meghalt mindig itt van
mondogatom holtomiglan
aki él még az meg várja
merre indul lova lába

sár van köd van mégis jól van
mondogatom indulóban
és sűrű ködök alól
sötét árnyam kilovagol ”


*Elhangzott Lövétei Lázár László laudációjaként, a Balassi-kard átvétele alkalmával