Print this page

Láng Gusztáv Méhes György-nagydíjára

Fontos, hogy az embernek legyenek megjegyezhető mondatai. Nem mindenkinek vannak, de Láng Gusztáv olyan szerző, aki kristálytiszta, frappáns, emlékezetes dolgokat tud mondani. És ezt nem csupán az Erdélyi Magyar Kritikusok Ligája szintjén mondom, hanem az Erdélyi Magyar Írók Ligája szintjén. Hamarosan visszatérek rá, hogy Láng Gusztáv szerint a kritikus hogyan és mennyiben író.
Három, számomra emlékezetes Láng Gusztáv-mondaton vagy rövid bekezdésen keresztül szeretném megmutatni azt, ahogyan ez a gondolkodásmód állandó, gyakorlati inspirációt jelenthet.

Nem rejtem el azt sem, amikor inspirációról beszélek, hogy napi tapasztalat számomra, hogy a Láng Gusztáv nyomai látszanak előttem azokon a szakmai útvonalakon, ahol járok, hiszen a kolozsvári Bölcsészkaron jelenleg épp nekem jutott az a modern magyar irodalomtörténet-tantárgy, amelynek meghatározó oktatója évtizedekig volt ő, ugyanott. Irodalomtörténészként és kritikusként a huszadik század első felének irodalma és az erdélyi magyar irodalom foglalkoztatja – ezzel foglalkozom én magam is. És ez talán olyan pillanat, amikor azt is elmondhatom, hogy bő húsz évvel ezelőtt Láng Gusztávból államvizsgáztam. (És ez csak egészen kis túlzás, hiszen a pontos témám az volt, ahogyan a Kosztolányi-kép alakult a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Erdélyben – és ennek a témának egyik kulcsszövegét Láng Gusztáv írta.)
Mindezt azért bocsátom előre, mert meggyőződésem, hogy az első mondat, amit idézek tőle, mindenféle szűk szakmai elfogultságot, személyes kötődést és behatárolt érdeklődési kört átmetsz. A Kivándorló irodalom című tanulmányban jelent meg, és így hangzik: „Csonka Magyarországon csonka magyarok élnek.” Ennél frappánsabb módon talán nem foglalta még össze más azt, hogy mi történik, ha a magyar nemzettudat, a kulturális nemzet fogalma csupán a Magyarország jelenlegi határain belülre terjed ki. Ebben a kései Kádár-korban született írásban Láng Gusztáv egy sokszínű, többféle tapasztalati hátteret integrálni képes nemzetfogalom mellett érvel. Szükség is volt, szükség is van mindmáig ezekre az észrevételekre, hiszen Láng Gusztávnak – aki 1984 óta él Magyarországon, és aki, ezt talán kevesebben tudják róla, budapesti születésű, több költözés és kivándorlás megtapasztalója tehát – szembesülnie kellett a nyolcvanas évek Magyarországán egy olyan szemlélettel, amelynek a lebontásán talán mindmáig dolgozni kell. A teljes magyar kultúrában, mondja Láng, a kisebbség egy nem-hierarchikus sokféleség elfogadtatását teheti lehetővé. Röviden: a nemzeti kultúra nemzeti jellege nem egyszínűséget jelent, jelenti ki 1987-ben, rendkívül optimistán, és rendkívül megszívlelendően Láng Gusztáv.
A második gondolat, amit idéznék, egy kritikusi ars poetica egyik részeként is felfogható. Így hangzik: „A kritika, valljuk be férfiasan, a fiatalság előjoga. Úgy harmincötödik éve táján a műítész, akárcsak a labdarúgó, kívül szorul a partvonalon.” Látszólag paradoxon, ami itt elhangzik. Hiszen kultúráinkban, amelyek sok szempontból még mindig igencsak tradicionálisak, gyakran folyamodunk tekintélyérvekhez. A betöltött társadalmi funkciót nézzük, és nem az elhangzó vagy leírt mondatot. Láng azt mondja, figyeljünk a fiatalokra. Azt, ami egy irodalomban, egy kultúrában, egy társadalomban nem működik jól, ami kritikára szorul, azt a mindenkori legfiatalabbak fogják észrevenni és jogos kritikával illetni.
Benne van a mondatban egy olyan nemzedéki tapasztalat is, amelyik evidenciának számított megfogalmazódásakor. Láng Gusztáv irodalmi nemzedéktársait úgy hívták az ötvenes évek végén, hogy Páskándi Géza, Kányádi Sándor, Szabó Gyula. Páskándi mintegy kijelölte Láng számára a kritikusi szerepkört, ami ellen ő már csak azért sem tiltakozott különösebben, mert meggyőződéssel és – utólag elmondhatjuk – kitűnően művelte a műfajt. Kései viccelődés tárgya volt aztán szerzőtársával, Kántor Lajossal, hogy noha közöttük csupán egy évnyi korkülönbség volt, ketten mégis két különböző irodalmi nemzedékhez tartoztak. Kántor Lajos vállalt nemzedéktársait úgy hívták, hogy Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Jancsik Pál, Szilágyi István. Visszatérve az idézett mondatra a kritikáról és a fiatalságról, el kell mondanunk tehát, hogy azok a fiatal írók, akiknek az elismertetéséért Láng Gusztáv és Kántor Lajos a hatvanas-hetvenes években hadakoztak, máig megkerülhetetlen írók. Kitűnő irodalomtörténeti együttállás volt egy ennyire jelentős írói korosztály kritikusának-irodalomtörténészének lenni.
És itt jön a harmadik mondat, amit idézni szeretnék. Zöldfülű kritikus, végzős egyetemi hallgató voltam, amikor egy beszélgetésben Láng Gusztávot ezzel a gondolatával – a fiatalság hevében kinyilatkoztatott, majd elfogadottá váló, konvencióvá hűlő értékrend tételével – szembesítettem. Akkor pedig a következőt mondta – és ez a kritikusi ars poetica másik része számomra: „Tudja, a kritikus annyiban író, hogy amit leír, azt nem kell mindig szó szerint venni. Nem azért, mert nem igaz, hanem mert azáltal fejez ki valamit, hogy másként mondja.” Több dolog van ebben a mondatban: egyrészt az, hogy nem csak arra kell figyelni, mit mond a kritikus, hanem arra is, hogyan mondja. Ebben az értelemben tehát a kritikus is író. Saját kritikusságával szemben is igényesebbnek kell lennie, ha ezt elfogadja. Ha valaki Láng Gusztávot hallgatja, előbb-utóbb érzékelni fogja azt a humort, ami a legjobb tanárok, legemberközelibb gondolkodók sajátja. A humor pedig egyszerre hangnem és szemlélet: akkor fogjuk észrevenni, ha a hogyant is követni akarjuk. Arra biztatok tehát mindenkit, hogy eredjen saját fontos Láng Gusztáv-mondatai nyomába.
Egy életművet díjaz ma az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Vannak ebben az életműben mérföldkő jellegű irodalomtörténeti művek, mint amilyen a Dsida Jenő-költészet feldolgozása, vagy a Kántor Lajossal közösen írt, 1971-ben megjelent irodalomtörténeti munka a romániai magyar irodalomról. Az utóbbi két évtizedben több gyűjteményes tanulmánykötetben váltak hozzáférhetővé Láng Gusztáv modern és kortárs magyar irodalomról, erdélyi magyar irodalomról írt tanulmányai, kritikái. Beszélgettem olyanokkal, akik azt mondják: bárcsak több Láng Gusztáv-kötet született volna. De abból kell kiindulnunk, ami a Láng Gusztávhoz életkorban közelálló szerzőkről – Bodor Ádámról, Szilágyi Istvánról például – elmondható: az életmű intenzitásához, koncentráltságához szükség volt arra az érlelődési, kristályosodási folyamatra is, amelynek során ezek a művek megszülettek. Éppen azért tudnak annyira emlékezetesnek maradni a Láng-szövegek, mert nem születik mindennap egy-egy újabb.
Zárásképpen egy negyedik Láng Gusztáv-gondolatot szeretnék idézni, mindjárt két változatban. 1972-ben, az úgynevezett Pezsgő-díj egyik vitájában hangzott el a mondat: „a kritikusi kockázat éppen abban nyilvánul meg, hogy az irodalmi fejlődés távlatában próbáljuk mérlegelni egy-egy könyv jelentőségét. Azt a szerepet kell néznünk, amelyet egy könyv játszik vagy játszani fog irodalmunkban.” Ugyanennek a gondolatnak egy variánsának tekintem azt, ami 1976-os kritikakötetének címoldalán is olvasható: „tévedés azt hinni, hogy a kritika lényege művek méricskélő megítélése; kritikus az, aki – bár egyetlen könyv ürügyén – egy egész irodalom, az egész közízlés fölött ítélkezik a történelmi idő, az újat teremtő változás nevében.” Ebben a gondolatban benne van mindaz, ami a kritika igényességét nem csupán nyelvi, hanem ha úgy tetszik, etikai szempontból is megközelíthetőnek gondolja. A kritikusi munka, ha így fogjuk fel, egyben irodalomtörténeti is. Ez pedig pontosan az a kombináció, amely Láng Gusztáv szövegeiben mindvégig jelen van. Irodalomtörténészi megállapításai nem csupán egy tőlünk független múlt száraz jellemzéséről szólnak, hanem relevánsak a mára nézve is. Kritikai észrevételei pedig tendenciákra, folyamatokra is figyelő megállapítások.
Kiváló irodalomtörténészt, kritikust díjaz tehát ma Méhes György-nagydíjjal az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Bízom benne, hogy mondatai másokban is visszhangra lelnek. Szívből gratulálok a díjhoz!

Kolozsvár, 2019. május 13.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány