A jellemről

Részlet. Könyvismertető helyett.

Azt hiszem, Márai magyarságát, hűségét a magyar nyelv és a magyarság iránt senki nem vonhatja kétségbe. Vallomásai sokak számára ismertek. Most egy újabbat szeretnék bemutatni, amely most látott napvilágot a Föld, Föld című kötetei folytatásaként, megjelent, „Hallgatni akartam” 1939-ben írt, eddig kiadatlan naplójából.

Kivételes bizonyíték Márai Sándor magyarsága mellett rendkívüli jelleméről is. „A hazai svábok, a magyarságnak ezek a több évszázada betelepített, dolgos, becsületes polgártársai, a tengerszemek titokzatos, gyűrűző izgalmával feleltek a nagynémet tenger dagályos áramlására. Az Ein Volk, ein Reich!-délibábja remegett a svábság lelkében is a magyar tájak fölött. Ez a svábság több száz éve megosztotta a magyarság sorsát a Duna-medencében. Szorgalmuk, puritán életmódjuk, lelkiismeretes munkamódszereik megnyerték a befogadó nép bizalmát. A német ajkú kisebbség magánéletében, iskoláiban megőrizte anyanyelvét és német életszokásait. De most egyszerre megdagadt a csendes svábok kebele: mindenfelé megalakultak a Volksbundok. A németség külön élőlénynek érezte magát a magyarságon belül. Sajtójukban, melynek voltak magyar és német nyelvű termékei, nem múlt el hét, amikor nem jelentek meg tucat számra hivatalos, önérzetes híradások arról, hogy a Buda-környéki vagy dunántúli svábok családtagjaikkal együtt megtagadták az asszimilációs folyamat során felvett magyar nevet, és belügyminisztériumi engedéllyel újra felöltötték régi német nevüket. A svábság nagy népcsoportjai ez időben elvesztették lelki egyensúlyukat: a berlini patkányfogó sípszavára felfigyeltek e kótyagos rajok a nagynémet Reich lidérctájai felé. Egyelőre csak nevüket cserélték vissza németre, s hittek abban, hogy Hitler győzelme Csehország sorsára jutathatja Magyarországot is: egyféle protektorátus lesz az ezeréves ország a nagynémet birodalomban. Ezért siettek bizonyítani németségüket, és sokan megtagadták a magyar hazát. Ebben az időben – a háború kitörésének évében – e megdöbbentő disszimilációs tünetek láttán elhatároztam, hogy hivatalosan is magyar nevet viselek a jövőben, és kértem a belügyminisztérium névmagyarosító osztályát, német családi nevem helyett ismerje el a családom nemesi előnevét – amelyet az elmúlt évtizedekben magyar írói névként használtam – hivatalos magyar családi névnek. Összeszedtem az irataim, és egy napon, a sváb disszimiláció nagy esztendejében, amikor a németség politikai és katonai sikerei csaknem leküzdhetetlen vonzással hatottak a dunatáji országokban a német eredetű kisebbségre, elmentem a budai Várban elhelyezett magyar belügyminisztérium névmagyarosító osztályába. Ott előadtam a kérésem az osztályvezető hivatalnoknak. Amit e hivatalban tapasztaltam, csakugyan meghaladta az elképzelésem. A hivatalnoknak kettős neve volt – a névmagyarosító osztály vezető tisztviselője megtartotta régi német és hozzáírta új magyar nevét! – s miután meghallgatta kérésem, vállvonogatva ezt kérdezte: Mondja, kérem, nem sajnálja feladni ezt a jó német nevet?... Ez a kérdés elhangzott, 1939-ben a magyar belügyminisztérium névmagyarosítási osztályának hivatalában. Megdöbbenve néztem a kérdezőre. Azt feleltem, hogy magyar író vagyok, őseim háromszáz év előtt költöztek be az országba, magyar asszonyokkal házasodtak, magyar nemességet kaptak, s kötelességem most, amikor a nemzeti létében fenyegetett magyarság iránt érzett hűséget minden magyar állampolgárnak bizonyítania kell, ezzel a hivatalos színvallással is tanúskodni a magyarság mellett. Hümmögött, vállat vont, gyanakodva nézett utánam, mint aki nem érti tökéletesen a szándékom, nem is bízik benne. Néhány hét múltán megkaptam a hivatalos értesítést, hogy a belügyminisztérium elismerte névmagyarosítási kérelmem.”
Az idézett rész önmagáért beszél: ennyit egy nagy jellemről.