Dilettánsok

Valósággal retteget a tárlatnyitóktól, könyvbemutatóktól, s minden hasonló rendezvénytől. Ennek ellenére nem vonhatta ki magát az olykor rá háruló feladat alól. Hírlapi tudósítóként megbizonyosodhatott afelől, hogy az ilyen-olyan rangú és színvonalú közművelődési események főszereplői között igen sok a feltűnési viszketegségben szenvedő szerencsétlen ember, szereplési vágytól hajtott politikus, magát többre érdemesnek tartó akarnok műkedvelő.

Azaz: dilettáns. Akit, ha felismert, megpróbált lehetőség szerint kerülni. 
Nem is az önjelölt művészeket, tollforgatókat hibáztatta elsősorban, hanem azokat, akik – kényelmességből, hamisan értelmezett könyörületességből – elmulasztják idejében jelezni a tehetségtelenséget. Rengeteg gyötrődéstől, bosszúságtól kímélték volna meg őket és közönségüket egyaránt. Bár az is igaz, hogy a dilettáns sohasem önmagát gyötri – neki nincsenek kétségei afelől, hogy zseni, hogy a világ méltatlanul mellőzi –, inkább embertársait. Elszántságával, kitartásával képes kétségbeesésbe hajszolni rokont, barátot, feltételezett ellenséget egyaránt. Hát ezért nem kedvelte, sőt, kifejezetten utálta a dilettánsokat.   
Annak ellenére sem tudott elnéző lenni irántuk, hogy amióta az újságírást nem elsősorban kenyérkereső foglalkozásként űzi, maga is felcsapott műkedvelő képírónak. Mindenféle előképzettség nélkül, kizárólag fiatalkori rajztudására, s kiváncsisága folytán itt-ott, alkalomszerűen felszedett „tudására” támaszkodva vágott a kalandba. Az önkifejezés e módjához nem a művészi magamutogatás céljából folyamadott, hanem kizárólag úgynevezett belső használatra. Ezáltal sikerült kiragadnia magát a mindennapok feszült légköréből. Míg mások a pszichológusnál eresztették ki a gőzt, ő a festőállvány előtt.     
Hobbija – mert annak tekintette, nem többnek – számos barátja, ismerőse, köztük hivatásos festők érdeklődését is felkeltette. Ezért volt, hogy gyakran kapott meghívást tárlatnyitókra, s egyéb hasonló alkalmakra. Akárcsak legutóbb, amikor a városban Magyar Házként ismert intézménybe volt hivatalos, egy általa csak hallomásból ismert, két évtizede elhunyt portréfestő emlékkiállátásának megnyitójára. Sokáig vívódott, de mert olyan szívesen invitálták, úgy döntött, elmegy.  
Amint az utcán meglátta a magát novellistának tartó akarnokot, a félreértett zseni tájképfestő és a hatvan évesen is még mindig reményteljes tehetség szerepében tetszelgő rímfaragó társaságában, megtorpant. Maga elé idézte a következő másfél-két órányi lapos szöveget, a terméketlen okoskodást, és hirtelen elhatározással belépett a közeli kávézóba. A terem legsötétebb zugában ült le. Kávét és konyakot rendelt, s türelmetlenül leste a faliórán az idő múlását. Jó negyedórával a kezdés után felhajtotta maradék italát, s gyors léptekkel távozott a helyszínről. Hazafelé azon gondolkodott, miként menti majd ki magát barátai előtt.