Benkő Levente glosszái

Kezdetek

Emlékszem, hogy amikor a nagyobbik fiamat először vittük óvodába, mindig elpityeredett egy kicsit. Nem sírt, nem rítt, nem hisztizett, és nem verte földhöz magát, csak a kicsi szája biggyedt el egy cseppet, és a szeme megtelt könnyel. Volt olyan pillanat, amikor valamilyen mesével kellett elterelnünk a figyelmét ahhoz, hogy valamiképpen beédesgessük a pajtások közé. Akiket aztán a dadákkal és az óvó nénikkel együtt megszokott, sőt megszeretett, és az élet a rendes kerékvágásba zökkent.

A kisebbik legény bezzeg, oda se neki. Fel sem vette, hogy délutánig ott kell maradnia, Apu és Anyu pedig rohan munkába. Minden reggel hátravágta az ajtót: Szia, óvó néni!, és ezzel kezdődhetett a nap. Délután ugyanígy odadobott egy sziát, a kisautót még egyszer végigburrogtatta az asztalon, s mehettünk haza.

A nagyobbik lányom számára sem okozott különösebb gondot a kezdés, olykor még az ablakból integetett is, jelezve, hogy odabent minden rendben, a hajas babák és a macik is felébredtek már, lehet játszani. És előfordult, hogy délutánonként meg kellett várni, amíg legújabb alkotását még befejezi az ákombákomokkal telerajzolt papírlapon, és puszit ad az óvó néninek. Hanem a legkisebbikkel azért akadt egy kis gond. Tavasztól nyár derekáig hajtogatta, hogy ő márpedig nem akar iskolába menni. Hiába magyaráztuk neki, hogy állj meg Manó, előbb talán az óvodát kellene megkezdened, és végigjárnod, aztán jöhet az iskola. Úgy augusztus derekára megértette az oktatási rendszer fokozatait, ekkor viszont azt adta meglehetősen félreérthetetlenül a tudtunkra, hogy: Nem akajok óvodába menni. Pont. A családi tanács már-már elfogadta a tényállást, miszerint az ünnepi szoknyácskát majd egy év múlva adjuk fel a kicsire, mert az ő ovis pályafutása csak akkor fog elkezdődni. Hétfőn azért csak felvette az új ruhát, és láss csodát: kibírta a rövidke megnyitót. Kedden reggel olyan negyed nyolc körül az egész család számára igen reménykeltően és határozottan költött, hogy: Apa, ébjedj, mejt koján van! Összenéztünk, amikor a pajtások közül mosolyogva integetett, hogy mehetünk már munkába. De azt azért nem gondoltuk volna, hogy délután kerek perec leszögezi: Nem akajok hazamenni!

***

Golyóstoll

Kölyök, hova tetted a golyóstollamat? Nem figyel, úgy belé van gabalyodva a számítógépbe, hogy csak úgy szállnak el a segélykérő szavak a füle mellett. Mindenféle próbálkozás és fáradozás hasztalan: a kölyök ilyenkor nem is lát, nem is hall, csak belé a gépébe, aztán történhet körülötte akármi, őt ez annyira érdekli, mint macskát a vasárnap. Vagy még annyira sem. Bezzeg, ha azt mondaná az ember, hogy: gyere, adok estére egy százast diszkóba, a kölyök rögvest felpattanna. Ilyen ez a mai ifjúság, bezzeg a mi időinkben… (Mi sem nagyon pattantunk, csak legfeljebb a harmadikra, de erről az utánunk jövő nemzedéknek nem kell feltétlenül tudnia.) Szóval a golyóstoll eltűnt. Pedig most kellene jegyzetelni az Európa-bajnokság meccseinek a történéseit, hogy másnap felkészülten lehessen megkommentálni azt, amihez mindenki ért. Micsoda lebőgés lesz a kollégák előtt, ha nem lesz lejegyezve, hogy a franciák második gólját a kilencvenharmadik percben lőtte Zizou… Hiába, a kedvenc golyóstoll sehol sincs, sem a fiókban, sem a farmerdzseki zsebeiben, sem a táska mélyén, egyszerűen eltűnt, mint a kámfor. A konyhaasztal!, villant fel a remény, de néhány morzsán kívül azon sincs semmi, legkevésbé az áhított írószer. Hallod-e, kölyök, nem láttad a golyóstollamat? Melyiket?, vételez észre végre. A fényeset. A fémből készültet?, kérdez vissza. Azt. Amelyiket a múlt héten vásároltál? Azt. Amelyikről azt mondtad, hogy negyvenezerbe került? Azt. És amelyikről azt mondtad, hogy végre megtaláltad álmaid írószerét? Igen, azt. Nem láttam.

***

Manó elsős

Megkezdte az első osztályt. Apjának a lelkére kötötte, hogy: Apuci, de ugye, olyan iskolástáskát veszel nekem, hogy maci lesz rajta?… Rendben, olyan lesz. De ugye, akkora táskát veszel, hogy elférjen benne a vízilovam is? Rendben, olyan lesz. Tudniillik a kicsinek több babája és macikája és csirkéje és kacsája van, de mind közül a víziló a legkedvesebb őneki. Senki nem tudja, mi okból kifolyólag, már senki nem is próbálja ezt megfejteni, de a kicsi biztosan tudja, miért. Következésképpen a kicsi este a vízilóval fekszik, reggel azzal kel, és azzal megy iskolába, délután meg a vonalak mindegyre görbék és görbébbek, ha a víziló nincs az asztalkáján, miközben vési a házi feladatot. És a víziló elkíséri őt az iskolába, onnan haza, és ez így megy minden áldott nap, akár korábban, a napköziben. No, ezért kellett akkora iskolástáska a kicsinek. Aki mindjárt az első órán, amikor a tanító néni arról mesélt apróknak és szüleiknek egyaránt, hogyan fogják meghódítani a számok és a betűk birodalmát, azzal kezdte iskolás pályafutását, hogy: Apuci, hol van Mama, én haza akarok menni… Félreérthetetlenül és egyértelműen. Azóta eltelt már két hét, és a kicsi öreg elsősnek számít. A táskájában még mindig a víziló a főszereplő: ha a kabala a rajzórára festéshez szükséges műanyag pohár miatt nem fér be a táskába, egészen biztos, hogy az utóbbi marad otthon. És ha jut hely, még egy-két füzet és könyv is szóba, akarom mondani: iskolába jöhet. Szóval a kicsi húzza a vonalakat, ha a pohár elfért a vízilótól, képeket is fest, és ha megkérdik tőle: Manó, órán szoktad-e nyújtani a kezed, ő rávágja: Igen, amikor ki akarok menni pisikálni.

***

Fiúk

Minden szemrevaló csaj után megfordulnak. No nem feltűnően, és nem hangosan taglalva a látottakat, hanem csak úgy finoman, elegánsan, úriemberhez illőn. S néha egy picit összekacsintva: ez már igen. Miért is ne, hiszen férfi legyen a talpán, aki behunyja a szemét egy csinos nő láttán, s mint az ökör vagy a gép megy tovább, anélkül, hogy megcsodálná az idomokat. Főleg ezen a forró nyáron, amikor a szebbik nem szebbike kínálva kínálja a legyünk őszinték: gyönyörű látványt. Ilyenkor szokták mondani az oldalba bökött férjek, hogy: De drágám, hűséget esküdtem, nem vakságot!… Na, szóval meg-megfordulnak a csajok után. Hiszen tele vannak életkedvvel, és vidámak, és szépek, és ügyesek, és fiatalok, és fiúk. Ott állnak mellettem az autóbusz középső ajtójánál, még vagy három megálló, és leszállunk, és addig is beszélgetünk. Sikerrel vett, és elmaradt egyetemi vizsgákról, melóról, autókról, tervekről, új albérletről. No, és egy kicsit a nőkről is, mert egyrészt, mint mondám, fiatalok, másrészt pedig öreg kecske is megnyalja a sót. És amilyen az isteni gondviselés, fellibben a buszra Timike. Száznyolcvan magasan, kilencvenes-hatvanas-kilencvenes kerületekkel, valami ötvenkét kilóval, sportosra nyírt gesztenyés hajjal, őzike szemekkel és tündéri mosollyal, és mindösszesen huszonegy évesen. Na, legények: ő Timike, régi kedves ismerősöm, a fiúk pedig hozzám tartoznak. S tovább a buszon, még vagy két megállót. Szakmáról, iskoláról, vizsgákról, rekkenő melegről, virágokról, vakációról, zenéről, hétvégi tervekről. De már csak Timikével, mert a fiúk legfeljebb csak bele-belemosolyognak a beszélgetésbe. A legények már léptek vagy hármat a járdán, amikor a lány bizalmasan: Milyen jóvágású srácok. Mindig ilyen szerények és csendesek? Vagy netán történt valami, és emiatt ilyen szótlanok? Jaj, nem, dehogy történt, csak zsíros kenyeret ebédeltek. Hagymával.