Hétköznapi tépelődés

Amikor 2002-ben Kertész Imrének ítélte oda az illetékes skandináv bizottság az irodalmi Nobel-díjat, a döntés vegyes érzelmeket és reakciókat váltott ki Magyarország határain belül és kívül. Leginkább két okból. Egyrészt mert az író, műfordító akkor már 73 éves volt, de korához képest nem eléggé ismert és olvasott, sőt addigi életműve sem volt olyan gazdag, mint számos magyarországi pályatársáé, akik közül tucatnyian számíthattak a világ legrangosabb irodalmi elismerésére.

(E várakozás azért is volt felfokozott, mert bár a magyarság – kis, rokontalan, különös nyelvű népként – szinte páratlan mértékben járult hozzá a világirodalom gazdagításához alig pár száz éves újkori írásbelisége alatt, a stockholmi akadémia illetékes bizottsága a díj százéves történetében egyszer sem talált elismerésre alkalmasnak magyar írói teljesítményt.)

Másfelől meg azért keltett meglepetést – sokak szerint botrányt – Kertész Imre díjazása, mert igazolta azt a közvélekedést, miszerint a díj és politika kölcsönhatása egyértelmű, bár többé-kevésbé tagadott. Tény: az irodalmi Nobel-díj évszázadosnál is hosszabb története alatt az ítészek nem mindig csak az alkotó által teremtett művészi értéket méltányolták, hanem figyelembe vették annak politikai állásfoglalását, befolyását is. Kár, hogy amikor végre magyar író került a globális reflektorfénybe e díj révén, akkor sokkal több szó esett Kertész zsidó mivoltáról, műveinek ismeretlenségéről, partikuláris témaérzékenységéről, illetve politikai töltetű nyilatkozatairól, kettős identitásáról, sőt választott hontalanságáról és elidegenedéséről.

Pedig jó író Kertész Imre. Aki 1998-as, eddig publikálatlan naplójában egyebek mellett ilyen sorokat vetett papírra: „Nem ismerem, vagy legalábbis nem nevezem meg szenvedéseim forrását. Holott egyszerű: ez a forrás önmagam – a körülmények, illetve kapcsolatok –, az önmagamra való reflexió e kapcsolatok tükrében. Érthetetlen azonban, hogy a kapcsolatok tükrében megmutatkozó énem miért vált ki mind nagyobb szorongást bennem. Ez a szorongás a gyermekéhez hasonló, akinek e szorongáson kívül valójában nincs is más belső élete. Röviden: látszólag rendezett életvezetésem (vagyis a szorongás rutinos elfedése) alól időnként kibújik és leplezetlenül megjelenik ennek az életvezetésnek a valódi indítéka: a félelem. Mármost az a kérdés csupán, hogy mitől is félek, pontosabban: hogy mit fejez ki félelmem. Félek a rendezetlen kapcsolat hétköznapi következményeitől: szóváltás, magamra erőltetett szerep stb. Ez a félelem azonban túlzott, tehát másvalami rejlik mögötte: talán létezésem alapvető tévedéséről van szó – arról, hogy a létem tévedés, és a létmódom, így az írás is, e tévedés elfedésére, igazolására stb.-re szolgáló mindennapos cselekvés. Létem titkát még önmagamnak sem vallom be.

Amikor a félelem fellép, e titok egyszerre világossá, azaz nyilvánvalóvá válik. Ilyenkor e lét megsemmisülését kívánhatom csak – és ezt is titokban. – Kapcsolatok közt élek, s ez azt kívánná, hogy szeretet legyen bennem; ha nincs bennem szeretet, nem szabadna kapcsolatban élnem. Létem titka a szeretet kívánalma együtt a szeretet hiányával. Az üresség egy-egy apró esemény folytán lepleződik le. A helyes életvitel – s ezen itt az olyan életvitel értendő, amelyben nem szorongok –, a helyes életvitel egyedül az írásra irányuló életvitel lenne. Az ilyen életvitel viszont teljes magányt írna elő. A magány megóvna a létem titkától való szorongástól – ehelyett tárgyias félelmek lépnének előtérbe, pl.: maga a magánytól való szorongás és félelem. – A lényeg: nincs megoldás. A lényeg: van megoldás, de félek tőle. Ha sikerülne igazán megszeretnem a halált, ez megóvna a szorongástól. Ez viszont megint csak olyan lelki erőfeszítés, amely csak egyedül, csak magányban teljesíthető. Éjszaka van, tavaszias éjszaka, és tudom, hogy a létezésem nagy ajándék, s hogy ezt az ajándékot én – mint mindenki más is – elherdálom.”

Az írónak, az igazi írónak az a dolga, hogy megfogalmazza azt, amit a nem író ember érez, gondol, sejt és közölni akar a világgal. Itt és most és mindörökké.